A nevetés olyan erővel tört rá, hogy alig tudta időben az arca elé kapni a kezét. Ez volt a legújabb módszere arra, ha nem volt elég, hogy összeszorítsa a száját, és lehajolni sem tudott, hogy ne látszódjanak a fogai. Utóbbi amúgy is inkább asztalnál működött, ott kevésbé volt feltűnő. Szerinte legalábbis. Kész szerencse, hogy most üres volt mindkét keze. Kicsit hisztérikus, kicsit erőltetett volt ez a nevetés, hiszen olyan ideges volt, hogy remegett a gyomra. Mindjárt fél kettő. A szomszédasszonya mit sem tudott arról, hová készül. Nem merte elmondani senkinek. Majd, ha tényleg sikerül. Addig nem. Pedig nem volt babonás, csak túl sokat csalódott már. Túl sok könny fojt már ezért a célért.
Újra eszébe jutott a könyv, amit az anyja ajánlott. Egy plasztikai sebész írta azokról a pácienseiről, akik újabb és újabb műtétnek vetették alá magukat, mert sosem tudtak igazán megelégedni önmagukkal. Pedig őt nem érdekli, hogy néz ki. Ő csak mosolyogni szeretne, bármikor, bárhol. Nevetni akkor is, ha tele van mindkét keze.
– Ugye tudod, hogy az már nem te leszel? – kérdezte a nővére, amikor elmesélte neki, hogy mire szánta el magát.
Milyen butaság ez? Ha nem kell úgy összeszorítani a száját, hogy az már fáj, akkor az már nem ő? Miért? Mert neki eredendően nem jár a jóízű nevetés?
– Ha csak az bántja, hogy ronda, attól még lehet nagyon boldog élete.
Egy havi fizetését adta ezért a mondatért annak a magánorvosnak, aki ezzel újabb tíz nevetős évet vett el tőle. Tőle, aki még azon is vihog, ha valaki megrázza a kisujját.
Senki sem érti, milyen kamasznak lenni úgy, hogy mindig el kell takarni a szájat. Szerelmesnek lenni úgy, hogy nem mosolyoghat bele a másik lelkébe önfeledten. Sosem nevethetett jóízűen az imádott fiú viccén. Már nem is lesz lehetősége rá. Arról ő már lemaradt. A fiú azóta felnőtt, orvos lett, gasztroenterológus, ő meg makk egészséges.
– Szösz, te miért vágsz mindig ilyen arcot az osztályképeken? Miért nem mosolyogsz rendesen? – kérdezte Laci, aki egészen biztosan nem akarta bántani, mégis megforgatta a kést a szívében.
Ha a fiú tudta volna, micsoda kín volt minden egyes fotózás, és hogy milyen rettegéssel várta az elkészült képeket, biztosan nem kérdezi meg.
– Sajnálom, ne haragudjon, de nem tudom megoldani, hogy tökéletes legyen a harapása. Talán műtéttel lehetne, de azt nem ajánlom.
Sírva pattant fel.
– Maximum annyit tudok tenni, hogy a felső fogsorát kiegyenesítem…
Visszaült. Nem merte elhinni.
Maximum? Több, mint húsz éve álmodik arról, hogy a felső fogsora egyenes legyen. Ő nem akar tökéletesen harapni, hanem önfeledten szeretne mosolyogni. Két szatyorral a kezében nevetni. Sőt, ha úgy alakul, nőnek érezni magát. De úgy igazán.
Még most is alig hiszi el, pedig mindjárt fél kettő.
Fárasztó volt és kicsit fájt is. De fent van. Annyi év várakozás után fogszabályzója van. Hivatalos igazolás arról, hogy hamarosan szép fogsora lesz. Mostantól övé a világ.
A kedvenc szűk, fehér melegítőalsójában, és egy csinos, de egyszerű, fekete topban várta a duguláselhárítót. Ha nem állt volna a szennyvíz a fürdőszoba padlóján, egészen biztosan szép, nyári ruhát vett volna fel a nagy alkalomra, amikor először találkozik férfival azóta (három óra óta), hogy fogszabályzója van. Most milyen büszke rá, pedig gyerekként zokogott, ha arra gondolt, egyszer drót kerül a szájába. Nem hitte volna, hogy valaha ez lesz élete legnagyobb álma. Azt sem, hogy jól fog esni a rettegett fájdalom. A fájdalom, amely azt jelzi, hogy a fogai lassan megtalálják a helyüket.
A konyhaszekrény fiókjának támaszkodva, két kézzel a pultba kapaszkodva, hátravetett fejjel nevetett a férfi mókás hasonlatán. Valószínűleg nem is volt olyan vicces, de ő életében először, önfeledten, nyitott szájjal kacagott. A feje tetejétől, a lába ujjáig ragyogott. A saját fényében fürdött. Végre igazán megérkezett. Harmincnégy évesen.
Bár megkérdezné tőle valaki, hogy mit szeret a világon a legjobban csinálni! Boldogan, gondolkodás nélkül vághatná rá: mosolyogni!
A férfi becsukta a furgon ajtaját, majd a nadrágjába törölte a kezét.
– Jófej volt, nem?
– Melyik, a fogszabályzós?
– Volt fogszabályzója?
– Aha, nem láttad?
– Különös, nekem fel sem tűnt.