Tárgyfüggő vagyok. Ahogy mondani szokás: nem azok szolgálnak engem, hanem én őket. Térdet és fejet hajtva. Valamelyest jobb a helyzet, mint korábban, de még mindig nem sikerült teljesen kigyógyulnom belőle.
Ha megkérdeznék tőlem, melyik a kedvenc tárgyam, zavarba jönnék, mert nem tudnék dönteni az ózongenerátor és a kézi ruhagőzölő között. Az egyiket évente, a másikat havonta veszem kézbe – ha egyáltalán kézbe veszem. Aztán persze ott van a fuvolám, az ékszerek, és a filléres toll, amivel a legszebben kunkorodik a betű. Utóbbiból van vagy húsz, de ha meglátok valakit, aki épp az egyiket használja, máris ott termek egy közönséges tollal, és kérem a cserét.
Van egy tizenkét centis babám is. Gyerekkoromban annyira vágytam egy ilyenre, hogy rajzoltam egyet, majd kivágtam. Még mindig fel tudom idézni azt az érzést, ahogy szerettem azt a kis fecnit. Lilinek hívták. Már elmúltam negyven, amikor véletlenül belebotlottam egy játékboltban a tökéletes Lilibe. Egy fiók mélyén lakik, mert nem akarom, hogy poros legyen. Néha előveszem, megfésülöm. Kicsit élvezem az örömöt, amit okoz, aztán visszateszem a helyére. Talán félévente.
A Jóbarátok DVD-gyűjteményhez gondolom, nem is kell hozzáfűznöm semmit. Egyszer valaki kölcsönkérte. Ha-ha. Jó vicc. Még mit nem. Nem mintha lenne hová betenni a lemezeket.
Ezeken felül van még egy ékszerdoboz is, amihez érzelmek fűznek. Az is kisgyerekkori álmom volt, és végül nekem adta a tulajdonosa. Azóta is nagy becsben tartom. Az emeleti folyosó ékes dísze, és rendszeresen törlöm róla a felgyülemlett port. És ezzel körbe is értünk. Pont emiatt nem szeretem ugyanis a dekorációkat és a tereket kitöltő tárgyak sokaságát. Porfogóként tekintek rájuk. Mert azok. Főleg nyáron, amikor még a calima is rátesz egy lapáttal.
A függőségemet terápiával kezelem. Egyrészt nem veszek új tárgyakat, másrészt az ásványékszereimet – ha kéri – kölcsönadom a lányomnak. Sőt. Időnként én nyitom ki neki a kulcsos szekrényt:
Szeretnéd valamelyiket felvenni?
A legtöbb azonban túl nagymamás neki, hiszen tizenhárom éves.
Több mint tíz évvel ezelőtt elvesztettem az eszméletemet, és az intenzív osztályon tértem magamhoz – többé-kevésbé. Pár hónappal később agyműtéten estem át. Másfél év esett ki az életemből. A ruháimra sem emlékeztem. A megnézett filmekre sem. Még emberek is tűntek el belőlem nyomtalanul. De arra, hogy a konyhában volt egy nagy, rózsaszín, szuper nedvszívó mikroszálas kendő, igen. Azt kerestem. Tudtam, hogy a kis, sötétkék, szuper nedvszívó mikroszálas kendő után vettem, ugyanabban az áruházban.
Azt hittem, ez valami titkos belső tulajdonság, ami talán nem is olyan feltűnő. Nem is olyan régen azonban megtudtam, hogy valakit ez olyannyira zavart, hogy egy ideig csak „a gőztisztítós csajként” emlegetett.
Ó, igen… azok az idők, amikor új volt a gőztisztító. Micsoda élmény volt felfedezni őrületes tisztítóerejét és a széles körű felhasználási lehetőségeit! Egyetlen percét sem bánom annak az időnek, amit a dicséretére szántam.
Persze nem vallottam be most mindent. De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy tisztában vagyok vele, és igyekszem. Talán egyszer képes leszek ezeket a tárgyakat a helyükön kezelni. Addig viszont időnként titkon átadom magam annak az örömnek, amit a birtoklásuk okoz. Hiszen egy úton végig lehet menni szenvedve is – és úgy is, hogy jól érezzük magunkat. Végül is nem a távolság számít, hanem az, hogyan érezzük magunkat közben.