„Neked nincs is igazán szükséged emberekre. A te világod olyan színes és izgalmas, hogy nem kell senki ahhoz, hogy jól érezd magad benne.”
Sőt. Talán jobb is lenne kerülni a valóságot, nehogy feleslegesen beszűrődjön, nem?
Meg különben is. Ha a magamfajta – akinek a nap huszonnégy órájában színes, szagos történetek pörögnek a fejében, és bármi megihleti – emberek közé megy, csak rosszul jár. Egyrészt biztosan értetlenül tapogatózik a közönséges, hétköznapi létben. Másrészt jó eséllyel nem is tudja kezelni az igazi embereket, és csak bolondot csinál magából. Például azzal, hogy olyasmiről locsog órákon át, ami senkit sem érdekel. Mondjuk a székláb aljára ragasztható, öntapadós filckorongról, ami olyan frankón elnémította végre az összes széket a házban. Ráadásul még a padlót is megvédi a karcolásoktól. Sőt, puha is – akár arcot is lehetne vele simogatni.
Már ha totál hülye lennél.
Vagy ha épp tényleg ahhoz lenne kedved.
Aki alkot, az mind elvont. Valamiféle félbolond, aki nem tud különbséget tenni a fantáziája szüleményei és a valóság között. Aki csak álmodozik, és azt képzeli, majd megismeri és elismeri a világ. Miközben mások igazi munkát végeznek. Vérrel, verítékkel. Nem álmodoznak, nem élősködnek másokon. Mert valakinek egészen biztosan áldozatot kell hoznia az ilyen művészkéért.
Olyat, amit ő sosem tud majd viszonozni. Mégis mivel tenné? A nyálcseppel, ami álmodozás közben kicsurran a szája sarkán? Esetleg a kis alkotásával, ami a kutyát sem érdekli? Ki a franc kíváncsi arra, amit ezek a művészkék fabrikálnak? A táncnak nevezett céltalan vonaglásról már ne is beszéljünk — mint valami közönséges párzási rituálé, nyekergésre és csörtögésre…
Hát nem lenne sokkal jobb könyvek, ékszerek, szép ruhák, zene és festmények nélkül élni?
Körömszakadtáig dolgozni, és csupa funkcionális tárggyal körülvenni magunkat?
Kinek kell a mese, ha vannak hírek?
Kinek kell a zene, ha a csend hangja olyan gyönyörű?
Vagy kép a falra? Nem jobb az úgy natúran, mindenféle biszbasz nélkül?
Ékszer? Ugyan már! Talán fontosabb a külcsín, mint a belbecs?
És ezek a viccmesélő majmok is! Ki a frász akar nevetni egy fárasztó nap után?
Mégis ki a fene akarná mások zenebonára rángatózó semmittevésével bosszantani magát?
Kinek kell a csicsa amikor a kiegyensúlyozott, minimalista rendnél nincs is megnyugtatóbb látvány?
Az én világom valóban rendkívül színes és izgalmas.
De az emberek teszik azzá.
Az általuk okozott élmények – a jólesők és a fájók egyaránt.
Szeretek olvasni, szeretem a szépet, jól esik a zene és a tánc.
A pillantás, amely a mélyre hatol.
A nevetés, amely sejtszinten kényeztet.
A csend, amelyben helyet kap a gondolat.
És a zaj, amelyben néha megszületik a legszebb dallam.
Művész vagyok. Író.
Egy alkotó, aki több nyelven, különböző közösségi platformokon is jelen van.
Történeteket írok. Néha az erotikához nyúlok, máskor a humorhoz, de minden a valóságból indul ki.
Ha igazán fel akarok töltődni, táncolok.
Vagy csak nézem, ahogy a profik teszik.
Az életem minden pontja összefonódik másokéval – kiével így, kiével úgy.
És igen, a szék lábára ragasztható filckarika baromi jó találmány.