„Érzéketlen.” Nehezére esett feldolgoznia barátnője szavait. Ha neki kellett volna egyetlen szóval jellemeznie saját magát, biztosan nem ez lett volna. Inkább az életvidám vagy a rendíthetetlen jutott volna eszébe. Ez az „érzéketlen” váratlanul érte. Főleg egy olyan ember szájából, aki jól ismeri. Aki szereti. Vajon tényleg szereti? Ő sosem mondana ilyet egy barátnak. Igaz, másnak se. Irina belenézett a tükörbe. Rövid ideig szemezett a vele szemben álló, komor, fiatal nővel. Pedig máskor mindig mosolyog. És szép is. Erre gyomorszájon vágják azzal, hogy érzéketlen. Persze, Olga azzal folytatta, csak úgy, barátilag, hogy egy orvos legyen is érzéketlen. Az meg, hogy már a pályája elején így áll a dolgokhoz, külön dicséretes. Olga szerint, egy gyerekorvosnak még annál is jobban kell vigyáznia a lelkivilágára. Összességében, barátnője egy buksisiminek szánta azt, ami még az utazástól is elvette a kedvét. Élete első, igazi, felnőtt nyaralásától.
Irina nem utazott. Valahogy mindig rossz érzése volt azzal kapcsolatban, hogy több száz vagy ezer kilométert megtegyen. Nem a repüléstől félt vagy az autópályától, hanem az nyugtalanította, hogy a kórháztól túlságosan távol kerüljön. A szabadságát kizárólag országhatáron belül volt hajlandó tölteni. Neki az is bőven megfelelt, hogy az erkélyén napozott, olvasott és zenét hallgatott. Tökéletesen kikapcsolódott és feltöltődött. Most azonban, muszáj volt mennie. A család ugyanis összefogott ellene, és befizette egy tíznapos nyaralásra. Tíz nap! Irinát elöntötte a düh, amikor meglátta az utazási iroda prospektusát. Majdnem két hét a világtól távol, az óceánon egy apró szigeten. Olyan helyen, ahol mindössze egyetlen gyermekorvosi rendelő van. Ahová kétszer kell átszállnia a repülőúton. Olga szerint ez csodálatos. Azok után, hogy érzéketlennek nevezte az állítólagos barátnőjét, nem is meglepő, hogy csodálatosnak tartja a tíz napos, világvégi „nyaralást”. Egyedül. Hogy máshogy? Ehh. Belerúgott a bőröndbe.
Az utazási iroda alkalmazottja tenyérbemászó, természetellenes vigyorral pörgette a kezében a sárga esernyőt. Irina szerette volna, ha megnyílik alatta a föld. Kínosnak érezte, hogy ő is ott téblábol a nyugdíjas klubbal együtt a repülőtéren, mintha önállóan nem lenne képes lebonyolítani egy utazást. Ha akarna. Útitársai izgatottan, egymást túlkiabálva zsongtak az esernyős, izmos karú (biztosan a sok pörgetéstől), ötvenes, hidrogénszőke, borzas frizurás nő körül. Igyekeztek egymást lenyűgözni az élményeikkel, noha láthatóan, mindenkit csak a saját sztorija érdekelt. Na meg az, hogy milyen ételt kapnak ingyen a repülőn. Ha. Jó vicc. Ingyen. Nem mintha rászorultak volna, hiszen mindegyik annyi szendvicset, nassolnivalót csomagolt magának, amivel három hétig is kihúzták volna. Szerencséjére ablaknál ült, így legalább attól nem kellett tartania, hogy tízpercenként valaki átgázol rajta, mert pisilnie kell. Neki eszébe sem jutott, hogy a repülőn menjen mosdóba. Majd átszálláskor.
A sziget felülről még annál is kisebbnek tűnt, mint ahogyan a prospektuson látszott. Igaz, azt be kellett ismernie, hogy elbűvölő látványt nyújtott a semmi közepén lévő, dús növényzetű, dimbes-dombos kis képződmény. Ellenérzése szép lassan, jóleső izgalommá alakult át. A kis gépen szinte csak a kirándulócsoport tagjai ültek, rajtuk kívül alig páran tartottak a világ ezen részére. Legalábbis repülővel. Naponta állítólag kétszer is jár a komp a nagyobb szigetekről. De, hogy miért jön ide bárki is? Szép virágok, magas fák és sziklás tengerpartok millió és egy helyen vannak. Azért nem érdemes ennyit utazni. Az, hogy mennyibe került, azt nem tudta, de nem is érdekelte. Ha ilyen jól kitalálták, hogy száműzik majd két hétre, egy távoli pontjára az Atlanti óceánnak, akkor fizessenek is érte.
Arcon csapta a meleg, sós, vízszagú levegő. Meg kellett állnia. Muszáj volt teleszívnia a tüdejét vele. Utolsónak szállt fel a buszra, nem volt kedve a túlpörögött nagyiklub visítását hallgatni. Elővette a telefonját, és lázas keresésbe kezdett. Nem fogja tudni elviselni a folyamatos zsongást. Csendet akart, és egyedül lenni. Az utazásszervező elnyúlt, savanyú képpel hallgatta, de nem mert ellenkezni. Hebegett-habogott, folyamatosan doktornőnek szólította, és a kezét tördelte. Valamiért telefonált is kettőt, mintha bárkinek köze lenne ahhoz, hogy Irina mit csinál. Végül megbeszélték, hogy a repülőtéren találkoznak tíz nap múlva. Irina pedig a saját költségére kivesz egy apartmant az óceán partján. Ha már ennyit utazott, ne mondja meg neki senki, hogy mivel töltse azt a tíz napot.
Minden nap elment a ház előtt. Na, nem véletlenül, hanem mert mindig arra vitte a lába. A kis narancssárga épület, a faragott, barna kerítéssel, a takaros, apró virágoskerttel, alatta a végtelen óceánnal, úgy vonzotta magához, mint valami mágnes. A milliónyi színes virág, az erdők, és az, hogy szinte mindenhonnan látni a vizet, eszét vette. És különben is. Tán egy ilyen kis szigetnek nem jár, hogy legyen elég gyerekorvos? Már amikor megbeszélte a sárga esernyőssel, akkor tudta, hogy nem lesz ott a repülőtéren tíz nap múlva. Egyébként sem lenne tisztességes, hogy visszautasítsa annak a jóképű férfinak a segítségét, akinek az éttermében minden áldott nap megebédelt. Olyan készségesen ajánlotta fel, hogy összeköti azzal a német házaspárral, aki árulja az üresen álló, narancssárga házat. Persze, akkor még komolyan is gondolta, hogy befektetésnek szánja. De mégis hogyan engedhetné meg, hogy idegenek járjanak oda? Hogy lelakják? Meg ne értékeljék a lélegzetelállító kilátást? Ugyan már! Jól is néznénk ki, ha azért venné meg, hogy más élvezze. Javier szerint is „mesés kis kégli”. Vicces fickó ez a Javier. Ujjongott, hogy Irina gyerekorvos. Szerinte őrült nagy szükség lenne rá a szigeten. Egy olyan kivételes jelenségre, ahogy Javier fogalmazott, mint ő. Méghogy érzéketlen…