– Nem olyan nehéz új életet kezdeni – szólalt meg szelíden Bernard –, csak baromi ijesztő.
– Amíg nem vagy benne a helyzetben, nem is tudhatod biztosan, hogy az-e vagy sem… – válaszolta Pauline.
Elhallgattak. A szél alábbhagyott. A hold fénye, mint egy tompa színpadi lámpa, világította meg a két, napágyon kuporgó alakot. Bernard egész testével Pauline felé fordult.
– Még negyven sem vagyok, és már teljesen kiégtem. Azt sem tudom, ki vagyok valójában. Belefáradtam ebbe az egészbe – mégis várom az újrakezdést. Az sem érdekel, hol.
Pauline megköszörülte a torkát, hogy visszatartsa a könnyeit.
– Én nem akarok elmenni innen. Tudom, hogy senkinek sem hiányoznék, ha fognám a gyerekeket és lelépnék… mégis itt akarom folytatni. Itt akarom elölről kezdeni.
Bernard elgondolkodva hümmögött.
– Nem tudom, ki mit érez a másik iránt ebben a komplexumban, de látod: volt közös karácsonyfánk, együtt köszöntöttük az új évet. Akárhogy is, egy közösség vagyunk, és mindenki kötődik legalább egy másik emberhez. Carlos pedig mindent megtesz, hogy egyben tartsa ezt a társaságot.
– És te? – kérdezett vissza Pauline. – Te hol próbálnál szerencsét?
Bernard mélyet sóhajtott.
– Őszintén szólva, most én is legszívesebben itt kezdenék új életet.
– Nouddal?
– Vele vagy nélküle. Nem tudom. Őt sokkal jobban felemésztették az elmúlt évek. Én hibát hibára halmozok, ő pedig csak tehetetlenül nézi, ahogy kicsúszik a talaj a lába alól.
– A ti életetek legalább egy nagy titok mindenki számára – mondta halkan Pauline –, nem úgy, mint az enyém.
Bernardból halk, rövid, gúnyos nevetés tört fel.
– Csak várd ki a végét. Hamarosan jóval több minden kiderül, mint amit valaha is sejtettél volna.
Pauline kidugta a kezét a takaró alól, kitárta a tenyerét, és sokatmondó pillantást vetett Bernard dereka vonalára. Bernard elmosolyodott. Benyúlt a zsebébe, és újra elővette a kis laposüveget. Pauline meghúzta. Ezúttal nagyobb kortyot ivott a rumból, majd belenézett a szomszédja szemébe.
– Ha hiszed, ha nem – súgta –, engem senki szennyese nem érdekel. Mindannyiunknak megvan a maga kis titka: amit a múltjából hozott, vagy amit éppen most szövöget. Mindenkinek jó oka van arra, hogy éppen itt legyen. Szerintem csak az számít, hogy amikor kilépünk a házunkból, és így vagy úgy együtt éljük az életünket, akkor harmóniában legyünk egymással.
– Csakhogy túl sok itt már a titok és a félreértés – folytatta Bernard. – Jó lenne valahogy tiszta lappal kezdeni az egészet. Megállni, és azt mondani: ami eddig történt, az nem számít. Az csak valamiféle próba együttélés volt. Most indul az igazi.
Pauline alig hallhatóan kuncogott.
– Jó, de akkor már Rob se legyen itt, amikor elstartol a Calle la Rosa 22. lakóinak a közös története.
Bernard oldalra billentette a fejét.
– Ahogy gondolod. Én szeretném, ha Noud maradna. Csak attól a tehertől akarok szabadulni, aminek a súlya alatt napokon belül összeroskadok. Négy másik emberrel együtt.
Pauline felhúzta a szemöldökét.
– Noud, Ted és Viktoria megvan – sorolta sejtelmes hangon. – De ki a negyedik?
Bernard gúnyosan felnevetett.
– Na, ez az, amit én is úgy szeretnék végre megtudni.