A három férfi némán kapaszkodott felfelé a fülledt, sötét lépcsőházban. Noudot – ahogy minden alkalommal, amikor Timothyhoz jött – újra elfogta az undor. Fintorogva maradt le hátul, távol Bernardtól; nem akarta érezni a férfi idegesen vibráló jelenlétét. Timothy nyugodtan, már-már feltűnően derűsen vezette őket. Nehéz lélegzete visszhangzott a szűk térben.
Amikor beléptek a lakásba, Timothy nem gyújtott villanyt. A telihold fénye szétáradt a kristályokkal díszített, előkelő nappaliban. Noud fáradtan roskadt a szürke kanapéra, amely szinte beleolvadt a szoba árnyékba burkolózó sarkába. Az üvegasztal lapján visszacsillant a fehéren derengő hold.
– Kezdem is, jó? – kérdezte rekedten Timothy.
Arcára komolyságot erőltetett, de a feszes álarc alól átszivárgott a féktelen, már-már gyermeki lelkesedés. Noud legszívesebben rászólt volna, hogy hagyja a színjátékot, és térjen a lényegre. Rosszat sejtett. Timothy örömének mindig ára volt.
Bernard felhúzott lábbal kuporgott a teraszajtó előtti fonott tojásfotelben. Szinte látszott rajta a belülről marcangoló reszketés. Noud ritkán látta ilyen állapotban.
– Átveszem tőletek Tedet.
A kijelentést néma csend követte. Olyan nincs, hogy valaki csak úgy „átvesz” valamit. Timothy szavai értelmetlen hangfoszlányként szivárogtak be Noud tudatába. Bernard meg sem mozdult.
– Hallottátok? – kérdezte ingerülten a nagydarab, piros hajú férfi.
– És te hallottad? – vágott vissza Bernard.
Timothyból halk, gúnyos nevetés tört fel.
– Bocs, fiúk, de ennél nagyobb lelkesedést vártam. Az az alak elég fejfájást okozott nektek. Meg Carlos. Meg Viktoria. Meg ki tudja, még ki.
Bernard továbbra is mozdulatlan maradt. Mint egy félretolt gép, amelyből kivették az áramforrást, mereven feszült a fotelbe. Noud kénytelen volt reagálni.
– Timothy… ez nem vicces. Most tényleg nem. Látod, mennyire felőrölt bennünket ez az egész. Viktoria felbukkanása nagyobb ütés volt, mint Carlos kotnyelessége. Azt még el lehetett intézni egy bangkoki úttal – suttogta fáradtan. – Ráadásul kis híján belehalt a két öreg.
Timothy legyintett.
– Túlzol. Ezek bevett, kipróbált módszerek. Az öreg csak lelkileg akart hatni rátok. Sikerrel, ahogy látom.
Bernard ingerülten kifújta a levegőt. Arcát a tenyerébe temette.
Timothy folytatta.
– Persze, speciális helyzetbe kerültetek. Ki gondolta volna, hogy ilyen nyughatatlan társaság közé csöppentek. És Viktoria… rá tényleg senki sem számított. De a lényeg: átveszem tőletek. És ez nem vita tárgya.
– Alig tudsz valamit.
– Tévedsz, Noud. Többet tudok, mint hinnéd.
– Na, persze.
Timothy elmosolyodott.
– Mindjárt meglátod. Jön még valaki.
Bernard fáradtan felnyögött.
– Rohadtul nem akarok Viktoriával Tedről csevegni.
– Vele már beszélgettél eleget. Nem is őt várjuk.
Noud riadtan kapta fel a fejét.
– Na, ne… Még egy újabb szereplő?
– Annyira nem is új. Inkább csak nem találtátok meg a helyét a kirakósban. Vagyis – tette hozzá sietve –, inkább úgy mondom, nem az ő helyét kerestétek.
Bernard idegesen felállt a székből.
– Timothy, elég. Ne kertelj kérlek, nem valami hülye krimiben vagyunk. Mondd el végre, amiért itt vagyunk, ne játsszunk egymás idegeivel.
– Oké-oké – emelte maga elé két tenyerét Timothy. – Igazad van. Máris szólok Dajanának.
– Hogy kinek? – kiáltott fel egyszerre a két holland férfi.