A tompa puffanásra Noud riadtan ült fel az ágyában. Zakatoló szívvel kapkodta a fejét ide-oda, hogy rájöjjön, mi adta ki a különös, oda nem illő hangot. A szobát bevilágította a telihold. Egy nagy sporttáskát pillantott meg az ablak alatt. Összeráncolta a szemöldökét. A következő pillanatban észrevette az ágy lábánál, fekete, szűk overallban álló Bernardot. Noud szóra nyitotta a száját, ám élettársa intett, hogy maradjon csendben. Ezután a férfi lábujjhegyen a táskához lépett, majd óvatosan felemelte, és betette az ágy alá. Noud visszadőlt, de már nem tudott elaludni. Elgyötörten bámulta a mennyezetet.
Carlos a tetőteraszon hasalva, egy jól álcázott teleszkóp segítségével kémlelte az utcát hajnali kettő és négy óra között. A hosszú évek alatt hozzáedződött a mozdulatlan, fegyelmezett megfigyelésekhez. Ez a mindössze százhúsz perc, ahhoz képest semmi sem volt. Egyedül az aggasztotta, hogy valamit elnézett, és rossz helyen vagy rossz időben várakozik. Három óra ötvenöt perckor azonban végre megérkezett a sötét, árnyszerű alak, az előrejelzésnek megfelelően egy méretes tárgyat cipelve.
– Megvagy, te kis szaros – lehelte a hajnali, hűvös, párás levegőbe.
Bernard a teraszon várta, hogy Noud végezzen a jógával. Ezúttal túl fáradt volt ahhoz, hogy reggelit készítsen. Gondolta, majd együtt összedobnak valamit gyorsan, esetleg elsétálnak a közeli kávézóba egy vajas croissant-ra és egy latte-ra.
– Jó reggelt szomszédok – vigyorgott az alacsony kerítés fölött Carlos. – Mit szólnátok egy közös, napindító csipegetéshez? Készül a barraquito, és szereztem María Josétől friss gofiot.
– Micsoda megérzés Carlos barátom – csapott a tenyerébe Bernard. – Épp azon morfondíroztam, hogy meghívom Noudot egy reggelire, mert én olyan lusta vagyok. Képtelen vagyok bármihez is hozzáfogni.
– Ezért vannak a szomszédok, nemde? – csillogott Carlos szeme.
– Megfogtuk az Isten lábát veled – lelkendezett a fiatalember.
– Jól hallom? – csatlakozott Noud a férfiakhoz. – Olyan jó dolgunk van, hogy csak asztalhoz kell ülni?
– Kezdem azt hinni, hogy Carlos rejtett kamerákat szerelt fel a lakásokba – nevetett Bernard –, mert mindig megérzi, ha rosszul alszom. Ez már a második alkalom, hogy reggelit készít nekünk egy nehéz éjszaka után.
Noud szája is széles mosolyra húzódott, azonban a tekintete egy pillanatra elkomorodott. Carlos is megvillantotta fényes műfogsorát, de a szeme sarka neki is megrándult.
– Neked nem különös ez? – kérdezte reggeli után Noud.
– Képzelődsz.
– Akkor miért mondtad?
– Nem mondtam semmit.
– De. Egészen konkrétan felhívtad a figyelmét.
– Mire, hogy jó fejnek tartom?
– Nem, Kirk, arra, hogy gyanúsnak tartod.
Hirtelen rémült csend lett. Noud a szájára szorította a kezét.
– Ne hívj kölyöknek – válaszolt kemény hangon, az utolsó szót megnyomva Bernard. Bár csukva volt az ajtó, és elvileg senki sem hallotta őket, a férfi megrémült. Noud olyan néven szólította, amit soha nem lett volna szabad. Abban bízott, hogy a hasonló hangzású „kölyök” összezavarja az esetleges hallgatózót.
– Nem tehetek mást, ha úgy viselkedsz, mint egy gyerek – kontrázott rá Noud, miközben remegő kézzel törölgette izzadó homlokát. Rettegett, hogy valaki meghallotta, amit mondott. Különösen Ted, aki éjt nappallá téve fülelt, figyelt, jegyzetelt.
A kopogástól mindketten halálra rémültek. Noud ijedtében felkiáltott.
– Nocsak – vigyorgott Carlos az üvegfal másik oldalán. – Ilyen fiatalon már ennyire rosszak az idegeitek, fiúk?
– Tudod, hogy rosszul aludtunk. Ez a telihold mindig kikészít bennünket…
– Valami gond van? – vágott a szavába Bernard.
– Van bizony! Nálam felejtetted a telefonodat, és megállás nélkül zümmög – nyújtotta át a készüléket mosolyogva az idős szomszéd.