Mint köztiszteletnek örvendő, egyedülálló, idős hölgy, María José mindig tartott otthon valami finomságot az esetleges látogatók vagy vendéglátók számára. Attól, hogy az általa készített édességek megromlanak, nem kellett tartania. A maradékok megmentésében Carlosra és a szomszédjában lakó, német családra mindig számíthatott. Kamrájában szinte mindig lapult néhány adag, vakító színekben pompázó macaron, aminek senki sem tudott ellenállni. Még a különös holland pár sem, pedig Noud és Bernard rendkívüli önfegyelemmel vigyázott az alakjára.
Selyempapírral bélelt, szaténnal borított díszdobozt készített elő, és abba helyezte óvatosan az apró, törékeny süteményt, hogy meghívójának, Ludmillának kedveskedjen. Mellé mandula likőrt választott, mert tudta, az szomszédasszonya nagy kedvence. Amíg készülődött, izgalmában félhangosan dúdolt.
Juannita aggódva figyelte kipirult asszonyát. Nem mintha bánta volna, ha csak Israelt kellene kiszolgálnia, de azt akkor sem akarta, hogy Ludmilla az ő jelenlétében terüljön el az izgalomtól. Gondolta, jobb, ha az idős asszony ebéd után szunyókál egy nagyot. Jeges teát készített neki valerianaval. Évek óta ezt a módszert alkalmazta, ha úgy látta, Ludmillára ráfér a pihenés. Időnként maga az asszony kérte, ha napokig nem tudott rendesen aludni. Juannita viszont olyankor is tett az ételébe vagy italába, ha attól félt, Ludmilla túlpörgeti magát.
A kellemes, langyos idő ellenére a nappaliban került sor az ebédre. Természetesen María José sem bánta, hogy zárt ajtók mögött cseveghet minden hájjal megkent szomszédjával. Mindkét asszony óvatosan indított, miközben próbált a másik veséjébe látni.
– Milyen jó lehet függetlenül élni – kezdte Ludmilla.
Rá sem kellett játszania a sóvárgó tekintetre. Nem bánta volna, ha Israel egyik napról a másikra eltűnik az életéből. Amúgy sem vágyott különösebben soha férfiak társaságára. Özvegynek vagy elváltnak azonban mégis csak jobb lenni, mint vénlánynak. Ráadásul a Kanári-szigeteken.
– Nagyra értékelem a szabadságomat – mosolygott elégedetten María José –, de azért szerelemre még nekem is szükségem van.
Ludmilla zavarában elpirult.
– Én meglennék Israel nélkül is.
– Persze, elhiszem. Kinek kell egy zsörtölődő kolonc a nyakára? Ugyanakkor a hancúrozás meg nagyon hiányozna, nem? Hacsak nem találnál a közelben egy jó szeretőt.
A német asszonynak kikerekedett a szeme. Soha életében nem beszélt neki senki ilyesmiről, ennyire nyíltan. Nem gondolta, hogy idős korában kerül sor az első, szexuális témájú csevegésre. A spenót krémleves fölött.
– Ühüm.
Szavak nem jöttek a szájára.
– Nekem csak arra kellenek a férfiak. Már kiöregedtem a lelkizésből. A kutyát nem érdekli a másik hasfájása. Ráadásul, minél öregebbek, annál nyavalygósabbak.
Ludmilla nem tudta eldönteni, hogy szomszédja dicsekszik vagy panaszkodik. Kicsit úgy tűnt, mindkettő. Ezek szerint mégsem olyan felhőtlen a „titkos” viszonya azzal a csibész Carlossal.
– Csak nem megelégelted a lovagodat?
– Milyen lovagomat? – kérdezte szinte sértődötten María José. – Nekem nincs lovagom!
– Akkor mégis kitől kapod meg azt a bizonyos szerelmet, amiről beszéltél az előbb? – Csattant fel Ludmilla. – Azt mondtad, hogy neked csak arra kellenek a férfiak. Akkor most tényekről vagy feltételezésekről beszélünk?
María José megszeppent.
– Most éppen nincs szeretőm. Általánosságban beszéltem.
– Igaz is – csillant fel Ludmilla szeme, amikor rájött, hogyan ugraszthatja ki a nyulat a bokorból –, képzeld, Carlost egyre többször látom virággal a kezében kiosonni sötétedés után a kapun. Nem tudod, ki lehet a szerencsés, akit ilyen sűrűn látogat?
María José elfehéredett. Sok mindenre felkészült, de arra, hogy kiderül, a szeretője egy aljas kurafi, nem.
– Eh – nyögte válaszul.
– Hol van már a haltál, Juannita? – kérdezte türelmetlenül Ludmilla, majd a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa az ásítást.