„Rafkós ribanc.” – gondolta María José. Biztosra vette, hogy az ásítás Ludmilla részéről, ami őt is elálmosította, valami álca. „Úgy tesz, mintha egy ártatlan, fáradt öregasszony lenne.” Vendéglátójának azonban minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy ne boruljon arccal a tányérjába.
– Mondd csak Ludmilla – próbálta átvenni az irányítást María José –, nem hiányzik Németország?
– Néha – vonta meg a vállát a német asszony.
– A családod mit szólt, hogy ilyen messzire költöztél?
Ludmilla szórakozottan turkálta a krumplipüréjét.
– Szerintem örültek – szólalt meg végül. – Te is tudod, milyen nehéz természetem van.
A szokatlan őszinteség meglepte a szomszédasszonyát.
– Mindannyiunknak megvan a maga dilije, ami mások számára különös vagy zavaró.
– Minden bizonnyal. Nekem azonban még az is rájön, hogy úri családból származom. Számomra az a természetes, hogy mindig én irányítok. Nem kérek, hanem utasítok.
– Igazi úrilány vagy? – kerekedett el María José szeme. – Olyan kiművelt, mindenhez értő, sok nyelven beszélő?
Ludmilla elnevette magát.
– Korán meg kellett tanulnom zongorázni, hegedülni, énekelni, ha erre gondolsz. – Hallani lehetett a hangján a visszafogott büszkeséget. – Szerencsére jó hangom és hallásom van, különben rettenetes gyötrelem lett volna – rövid hatásszünetet tartott. – Valóban több nyelven beszélek, de nem szoktam dicsekedni vele – folytatta. – Egyik-másik területen már eléggé megkopott a tudásom, miután nem használom.
– Milyen nyelveken beszélsz?
– Franciául, spanyolul, angolul, olaszul, oroszul. Tanultam mandarint is, de csak annyit, ami egy turistának elég.
– A mindenit – szakadt ki María Joséból az őszinte elismerés.
– És te? Neked miről szólt a fiatalságod?
– Cukrászmesterként jártam a világot – mondta a spanyol asszony úgy, mintha valami jelentéktelen hobbi lett volna a mesés karrierút, amit bejárt. – Nyertem pár díjat az évek során. Egyszer Berlinben is részt vettem egy nemzetközi versenyen.
Ludmilla összecsapta a kezét.
– Nahát! Csak nem a nyolcvanas években?
– Hmm – ráncolta össze a szemöldökét María José, ahogy megpróbálta felidézni a múltat. – Lehet, hogy akkoriban jártam nálatok. Még fiatal voltam, de már sokan ismerték a nevem a szakmában.
– Hiszen ez fantasztikus – lelkendezett Ludmilla csillogó szemekkel. – Én is ott voltam azon a versenyen! Micsoda lenyűgöző alkotásokat láttam. A mai napig emlékeszem egy cukorból készült, ezüst színű hintóra. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy az nem fémből van.
– Ó! A hintó! Nahát, tényleg… – suttogta elérzékenyülten María José – azzal nyertem meg a versenyt…
– Micsoda találkozás!
Juannita rémülten figyelte Ludmilla kipirult arcát. A fene gondolta, hogy egy ártalmatlannak tűnő ebéd így felzaklatja majd azt a némbert. Mi lesz, ha a sok izgalom és a valeriana együttesen valami kárt okoz az idős nő szívében?
– Asszonyom – tördelte a kezét a bejárónő – fáradjanak át a kanapéra, hozok egy pohár likőrt a desszert előtt.
– Remek ötlet! Koccintsunk erre a hihetetlen eseményre!
– Valóban elképesztő, hogy negyven év után ismét kereszteződnek az útjaink – csóválta a fejét María José. – Igaz, az első találkozásunkra nem emlékszem, de akkor is szívet melengető egy régi, közös emlék.
A likőrös poharak még félig sem ürültek ki, mire a két idős asszonyt úgy kimerítette a sok izgalom, hogy mély álomba merültek a puha, tágas kanapén. Tátott szájjal, kicsurranó nyállal húzták a lóbőrt egymás mellett kora estig. Juannita szándékos csörömpölésére ébredtek fel. A bejárónő ugyanis elérkezettnek látta az időt, hogy a vendég és ő is, hazamehessen.
Ludmilla zavartan törölgette a szája sarkát, és csak remélte, hogy nem horkolt úgy, mint egy traktor. Rég aludt már ugyanis ennyire mélyen és pihentetően. María José szégyenkezve fogott magyarázkodásba.
– Jaj, de szégyellem, hogy így elnyomott az álom! Ne haragudj, szomszédasszony, nagyon udvariatlan vagyok.
– Ebben a korban már megengedhet magának ilyesmit az ember – legyintett Ludmilla. – Különben is! Jól esett nekem is a csendes pihenő. Azt sem tudom, mikor aludtunk el.
– Valahol a cukor hintó környékén – mosolygott María José.
Ludmilla arckifejezése is egészen megváltozott. Meglágyult, amint a mellette ébredező szomszédjára nézett.
– Nem láttam ám Carlost senkivel – jegyezte meg óvatosan.
– Tudom. Nem haragszom. Én is ezt mondtam volna a helyedben.
Juannita nem tudta mire vélni, amikor meglátta, hogy a két méregkeverő egymás kezét fogva, kisimult ábrázattal kortyolgatja a maradék mandulalikőrt.