– Sajnálom ezt a Dajanát – vakargatta a fejét Viktoria, miközben figyelte a grill körül sürgölődő férjét.
– Nem olyan nagy dolog összetörni valamit.
– María José teraszán? Ahol a kutyuskája szaladgál a kis tappancsával? Viccelsz? Az életben nem bocsájtja meg annak a nőnek, ha Perla belelép egy szilánkba.
– Felporszívóztad, nem?
– Te is tudod, milyen alattomos az üvegszilánk! Soha nem lehet maradéktalanul összetakarítani. Valahol mindig elbújik egy-egy, és csak arra vár, hogy váratlanul talpon szúrjon.
– Akkor sem haragudhat Dajanára. Jót akart. Hozott neki pálmaszirupot.
– Amit azóta sem lehetett rendesen felmosni a kőről.
– Holnap megint átmész a porszívóval meg a vödörrel. Én is segítek.
Viktoriát meghatotta Günter kedvessége.
– Köszönöm drágám, olyan jó vagy.
– Te teszel azzá – válaszolta a férje őszintén.
– Mit szólnál hozzá, ha meglátogatnám?
– Kit?
– Dajanát.
– Minek?
– Megsajnáltam.
– Nem kell engedélyt kérned tőlem, de azért tudod, mit gondolok.
– Tudom. Nem is akarok barátkozni – szabadkozott a német asszony. – Pár szóval megvigasztalnám. Ludmilla is olyan undok módon viselkedett. Mintha szerencsétlen szándékosan csapta volna földhöz.
– Megértem a szándékodat, és igazad van, tényleg méltatlanul bántak Dajanával. Ugyanakkor nem tudok nem arra gondolni, hogy milyen anyagi helyzetben vannak. Nem szeretnék még egyszer kölcsönkéregető „barátokat” a nyakunkba szabadítani.
– Megígérem, hogy nem engedem túl közel magamhoz a nőt. Viszek neki egy üveg likőrt, kicsit beszélgetünk, és ennyi. Csak ma. Nincs folytatás.
– Kop-kop – kiáltotta Viktoria, amint a szlovák család teraszára lépett.
– Nahát – kapott a szívéhez meglepetten Dajana a vendég láttán.
A német asszony mosolyogva emelte magasra az üveget.
– Jöttem, hogy én is felszenteljem a ti otthonotokat. Hová csaphatom?
Dajana mosolyt erőltetett az arcára.
– Tedd óvatosan az asztalra, máris hozok két poharat!
– Köszönöm, hogy eljöttél – hálálkodott Dajana a koccintás után.
– Mindketten banya módjára viselkedtek, és nem érdemelted meg. Nem tudom, mi ütött María Joséba, ő általában nem ilyen. Amióta összenőttek Ludmillával, mintha neki is felvágták volna a nyelvét.
– Nem haragszom rájuk. Sőt, meg is értem a bosszankodását, hiszen Perla miatt aggódik.
– Akkor sem szándékosan tetted.
Egy darabig szótlanul üldögéltek. Hallgatták a sövény felől érkező madárcsicsergést.
– Hogyan tegyem jóvá szerinted? – törte meg a csendet Dajana.
– Normál esetben azt mondanám, hogy sehogy, hiszen jót akartál. Most viszont azon a véleményen vagyok, hogy holnap ismét gyere oda. Én is megyek, és együtt felporszívózzuk, felsikáljuk centiről-centire azt a nyüves teraszt.
– Olyan kedves tőled! Hálás vagyok, amiért segítesz.
– Ugyan. Együtt élünk, fontos, hogy összetartó közösséggé formálódjunk.
Este, a vacsoraasztalnál Adrian elégedetten hallgatta Dajanát.
– Látod, mondtam én, hogy lesznek barátaid.
– Egy közös takarítástól még nem leszünk barátnők. Az igazságérzete hajtotta ide Viktoriat, nem a szimpátia.
– Valahol el kell kezdeni. Én azt mondom, ne szégyenlősködj! Holnap, ha végeztetek, köszönetképpen hívd meg kávézni. Mindenképpen mondd el neki, hogy könyvelő vagy.
– Azt mégis miért? Mi jelentősége van?
– Még kérdezed? Tudja csak meg, a kétkezi munka nem jelenti, hogy nem vagyunk tanult emberek.
– Ne viccelj Adrian! Kit érdekel, mivel foglalkozunk?
– Majd meglátod! Csak próbáld ki!