Ludmilla és María José az idős német asszony emeleti hálójából figyelte a szorgosan takarító nőket.
– Miért csinálják ezt? – értetlenkedett a cukrász.
– Mert túlreagáltad – válaszolta közönyösen Ludmilla.
– Te nem aggódtál volna a kutyádért a helyemben?
Ludmilla válasz helyett gúnyosan meredt barátnőjére.
– Igaz – legyintett María José. –, neked sosem lenne állatod. A te szívedben az embereknek sincs hely, nemhogy takarításra, főzésre alkalmatlan lényeknek…
– Még szerencse, hogy ezt a puszta szeretet és jóság mondatta veled – húzta el a száját Ludmilla.
– Jól sejtem, hogy az ablakra tapadva figyelnek? – suttogta Dajana.
– Naná!
A két nő diszkréten, fejet leszegve kuncogott. Viktoria időnként óvatosan a megfigyelőállás felé sandított.
– Ha elkészülnek a szorgos kezek, szeretettel várom őket néhány finom falatra – jelent meg Günter a terasz előtt.
– Ó, köszönjük, ne fáradj – mosolygott Dajana – Viktoriát már elcsábítottam némi süteményre és habos kávéra hozzánk.
A férfi kérdőn meredt a feleségére.
– Valóban, egyetlenem?
Viktoria nem felejtette el, mit ígért. Képtelen volt ugyanakkor legyőznie a kíváncsiságát. Mindenképpen körül akart nézni a szlovák család házában, és azt is tudnia kellett, miért és milyen tervekkel érkeztek a szigetre.
– Egy fél órácskára ugrok át drágám – kacsintott észrevétlenül Günterre. – Sietek haza, tudod, még sok a dolgom.
A férfi nehezen leplezte csalódottságát. Lemondóan legyintett, majd visszament a saját térfelükre.
– Nem gond? – kérdezte aggódva Dajana.
– Ugyan már – nevetett erőtlenül Viktoria –, csak megígértem neki, hogy segítek halat pucolni.
– Én is jövök – lelkendezett a szlovák asszony. – Hárman hamarabb elkészülünk.
– Csak útban lennénk, hidd el. Ismerem a férjemet. Először azt akarja, hogy csináljuk meg együtt, utána meg morog, hogy nem fér el tőlem, és különben is: senki sem tudja úgy megtisztítani a halat, ahogy ő.
– Mintha csak Adrianról beszélnél!
A két nő cinkos mosolyt váltott.
– Mesélj, miért pont ez a sziget? – kérdezte Viktoria, mikor már elnyújtózva pihentek a szlovák család emeleti teraszán.
– A jó idő miatt – válaszolta közömbösen Dajana.
Feljebb igazította a nyugágya támláját, hogy teljesen egyenes derékkal üljön. Nem akarta leinni magát a forró kávéval. Felrázta a flakont, és először vendége csészéjébe fújta vastagon a tejszínhabot. A bolti macaront színek szerint rendezte el a tányéron, aminek a közepére aszalt gyümölcsöt szórt.
– Micsoda kényeztetés!
Viktoriának már hosszú ideje nem volt része csajos programban. Egykori barátnői nagyon messze éltek tőle, itt pedig még nem találkozott olyannal, akivel komolyabb barátsága szövődhetett volna. Kolléganőivel időnként beültek pár falatra az óceánparton, de a beszélgetés előbb vagy utóbb mindig a tanításra terelődött.
– Mondd – nem adta fel, hogy kiszedje az igazat Dajanából –, tényleg nem volt más, ami miatt ide akartatok költözni?
– Hidd, el, nem. Nekem könyvelőként – elvörösödött, ahogy kimondta – sajnos mindegy, hol élünk, ha nem otthon. Itt nem tudok addig a szakmámban dolgozni, amíg nem beszélem folyékonyan a nyelvet és nem tanulom meg az itteni jogszabályokat. Sőt, gondolom itt is újra el kell végeznem az iskolát.
– Nahát! Könyvelő vagy?
– Igen, az vagyok. Nem a takarításból szereztem a diplomámat – nevetett erőltetetten.
– Nem rossz most fizikai munkát végezni?
– Dehogy – válaszolt sietve. – Sőt. Nem bánom, hogy nem kell felelősséget vállalnom senkiért. Túl nagy volt a teher rajtam. Már terveztem, hogy visszavonulok. Csak ugye – jött bele egészen a füllentésbe Dajana – muszáj nyelvet tanulnom, és magamtól nehezen megy. Így viszont, hogy dolgozom, rákényszerülök.
Viktoriának nem kellett tudnia, hogy Dajana szlovák vállalkozóknak dolgozik.