– Barátném – kocogtatta meg az üveglapot Dajana a német család kerti asztalán. – Itthon vagy?
A kinyíló teraszajtóban azonban nem Viktoria, hanem Günter állt.
– Segíthetek? – kérdezte a férfi kurtán.
– Viktoriához jöttem – mosolygott Dajana.
– Milyen ügyben?
– Csajos ügyben.
Günter fekete hajtincseivel tarkított homlokán felhő suhant át. A szlovák nő válasza kicsit sem tetszett neki.
– Nem is mondta, hogy jössz.
– Mert nem szóltam neki. Gondoltam, meglepem.
– Igazán? Mivel akarod meglepni?
– Magammal – lendítette a magasba mindkét karját Dajana.
Günternek nem sikerült mosolyt erőltetnie magára. A szlovák nő meglepetés felbukkanása felbosszantotta.
– Sajnos pont elkéstél. Pont azelőtt ment el itthonról, hogy kopogtál. Sajnálom, de ez van. Majd egyszer máskor.
Mire Dajana feleszmélt, a német férfi már be is csukta a teraszajtót. Egy darabig értetlenül meredt az üvegre, majd gépies mozdulatokkal elindult a saját otthona felé.
– Ki volt az?
Viktoria törölközőbe csavart hajjal állt a lépcső legalsó fokán. A férje azonban válasz helyett a szájára tett ujjal jelezte, hogy maradjon csendben.
– Mi az Günter, mondd már – suttogta türelmetlenül.
– Dajana – tátogta a férje.
– Micsoda? Dajana? És hol van?
– Elhajtottam – válaszolta a férfi alig hallhatóan.
– Miért? Mi ütött beléd?
Günter ingerülten az emelet felé intett a fejével. Viktoria szemforgatva indult a hálószoba irányába.
A ház ura már csak akkor szólalt meg, miután úgy vélte, a szlovák asszony hazaért.
– Csak úgy beugrott – robbant ki belőle azután gúnyos hangon, eltúlozva az utánzást.
– Günter – rivallt rá Viktoria. – Elég legyen ebből! Mondd el végre, hogy mi a fene történt abban a tizenkét hosszú percben, amíg lezuhanyoztam!
A férfi hosszú, mély levegőt vett. Egyrészt, mert szinte kifulladt az izgalomtól, másrészt így próbálta nyugtatni magát.
– Az történt kedvesem, hogy beállított hozzánk az újdonsült barátnőd. Méghozzá, csak úgy. Mert meg akart lepni – az indulatait továbbra sem tudta fékezni.
– Ezen vagy ennyire felháborodva?
– Naná! Hiszen mindig pontosan így kezdődik. Nem emlékszel? Mintha valami átkozott forgatókönyv alapján történne minden egyes alkalommal.
– Azt hittem, ezt már megbeszéltük – tette csípőre a kezét Viktoria.
Hófehér arca bíborszínt öltött, szemei szikrát szórtak.
Felesége gesztusaiból Günter rájött, nem fogja tudni megértetni magát vele. Az asszony dühös, méghozzá őrá, aki óvni akarja a családját.
– Tudom, és bocsánatot is kérek, amiért hirtelen döntöttem a megkérdezésed nélkül. Ugyanakkor rossz előérzetem van ezzel a nővel kapcsolatban.
– Túlreagálod, hidd el. Dajana egy könyvelő, aki egy időre kétkezi munkára szorul. Elsősorban azért, hogy jól megtanulja a nyelvet. Inkább tisztelte méltó, mit meg nem tesz a jövőjük érdekében. Egyébként pedig – tette hozzá –, a saját szememmel láttam, hogy jól élnek. Nincs nekik szükségük senki pénzére. Mielőbb irodát akar nyitni.
– Mintha az olyan egyszerű lenne. Nem is ismeri az itteni adózási rendszert! A hajára kenheti a szlovák tapasztalatait.
– Nézd, Günter, én nem értek ehhez. Aki viszont megszerzett egy komoly szakmát, annak nem lehet akkora ördöngösség megtanulni egy másik ország szabályait. Ez is Európa. Minden bizonnyal vannak átfedések.
– Nem tudom, Viktória…
– Én viszont igen. Csakúgy, mint azt, hogy óvatos vagyok. Nem hagyom többször én sem megvezetni magam. Ne aggódj, nem lesz gond!
– Te kis szemét – sziszegte Dajana, amint meglátta a mélygarázsban Viktoria kocsiját. – Úgy tudtam, hogy hazudsz.