– Beszélnünk kell! – kiáltotta Ludmilla anélkül, hogy megvárta volna, míg eléri a teraszon kávézó María José asztalát.
Lendületes lépésekkel közeledett szomszédasszonya felé. Két karja föl-alá járt a melle magasságában, mintha futna. Haja fésületlenül omlott a vállára, pedig sosem lépett ki a házából anélkül, hogy gondosan feltűzte volna. A rikító narancssárga szaténblúz és a hozzá passzoló, kissé világosabb lenvászon nadrág különös kontrasztot alkotott zilált külsejével.
Jobban örült volna, ha barátnője izgatottan felpattan, és még azelőtt kitárja előtte az üvegajtót, hogy ő odaérne. Az idős cukrász ehelyett lassú mozdulattal megemelte a mandulalikőrös üveget, töltött egy keveset a csészéjébe, majd óvatosan elkeverte. Elégedett mosollyal köszöntötte a zaklatott Ludmillát.
– Bizony, hogy beszélnünk kell – kuncogott María José. – Még el sem mesélted, hogy sikerült a randid Estebannal.
Ludmilla ideges mozdulattal intette csendre az idős cukrászt. Lopva a háza felé pillantott, mintha attól tartana, Israel meghallja, amit a barátnője locsog. Pedig pontosan tudta, hogy a férje már rég a petanque-pályán gurítja a súlyos golyókat a barátaival.
– Az nem randi volt, ne beszélj már bolondokat – sziszegte Ludmilla.
Türelmetlenül toporgott a kis kerti asztal előtt.
– Ülj már le, na – dorgálta meg szelíden María José.
Ludmilla kérlelő tekintettel nézett a csukott, dupla szárnyú üvegajtó felé. Ahogy meglátta benne a saját tükörképét, ösztönösen a hajához kapott.
– Nem akarom, hogy így lássanak a szomszédaink – magyarázkodott sietve.
Egyéb körülmények között szégyellte volna, hogy kócosan mutatkozik a házán kívül, de most kapóra jött. María Josének meg kell értenie. Ő is pont olyan háklis öregasszony, mint Ludmilla. Muszáj összetartaniuk.
– Mi ilyen sürgős, hogy még fésülködni sem volt időd? Tán kerget valaki? – kérdezte a cukrász finom gúnnyal a hangjában.
Ludmilla jól ismerte már a szomszédasszonyát. Tudta, hogy nem sok kedve van feltápászkodni a kényelmes kerti székéből, miután már nekifogott a kávézásnak.
– Majd én segítek – ajánlotta készségesen Ludmilla.
Bármit megtett volna, csak kerüljenek végre be a házba, biztonságos, zárt ajtók mögé. Különösen azok után, hogy Esteban alaposan átvizsgálta mindkét nyugdíjas otthonát, és megerősítette: nincs bennük lehallgatókészülék.
María José kelletlenül igazgatta a csészét, a süteményes tányért és a mandulalikőrt az asztalon, de Ludmilla nem bírta kivárni, amíg a barátnője összeszedelőzködik. Gyors, határozott mozdulatokkal mindent átpakolt a napon felmelegedett, ezüst színű tálcára. Közben gondolkodás nélkül bekapott egy mandulás csókot, aztán fejével intett a barátnőjének, hogy végre nyissa ki az ajtót.
– Azért megihatom? – kérdezte csípősen María José, amint elhelyezkedtek a tágas nappali melegbarna színű, puha bársonnyal borított kanapéján.
– Miért ne ihatnád? – értetlenkedett Ludmilla. – Én csak annyit kértem, jöjjünk be.
María José sietve nyúlt a csészéje után. Már épp a szájához emelte, amikor hirtelen megállt a keze.
– Tölthetek neked is?
Valóban, Ludmillának is jól esett volna egy csésze mandulalikőrös kávé, de nem volt szíve ugráltatni barátnőjét, aki már másodszorra fogott neki a kora délelőtti rutinjának. Felállt és elindult a konyha felé.
– Kiszolgálom magam, ne fáradj.
Az idős cukrász megkönnyebbülten sóhajtott, majd jóízűt kortyolt végre a kihűlt italából.
– Szóval?
– Esteban tudja a titkodat – közölte szenvtelen hangon Ludmilla kedvenc, sötétkék csészéjét lóbálva.
María José szemöldöke a homlokáig szaladt.
– Mégis milyen titkomat?
Ludmilla a fejével kurtán a bejárat melletti tároló irányába intett.
– Hát, azt.
A csésze remegve koccant a kistányéron. María José arcából kifutott a vér. Hosszan nézte a cipője orrát, majd komoran barátnője szemébe nézett.
– Ezek szerint úgy tálaltad, hogy egyedül csinálom…