– Kivel beszéltél ilyen sokáig?
A kérdés Noud száján kontrollálatlanul csúszott ki, és mindkettőjüket meglepte.
Bernard válasz helyett csak felvonta a szemöldökét.
Noud arca elzsibbadt a szégyentől, torka összeszorult, karjai ólomsúlyként nehezedtek rá. Nem volt szokásuk firtatni egymás dolgait. Így pláne nem. Ha valamelyikük nem vonta be a másikat valamibe, azt tiszteletben tartották – hiszen annak rendszerint nyomós oka volt. Közös múltjuk, életük és munkájuk megkövetelte a feltétlen bizalmat és türelmet.
– Ezt most hogy értsem?
– Én… – nyögte ki Noud, de képtelen volt folytatni.
A bűntudat és a kilátástalanság olyan erővel zúdult rá, hogy még arra sem maradt ereje, hogy elhagyja a konyhát. Csak állt ott mozdulatlanul, természetellenes testtartásban, mintha indulni készülne, de lábai megtagadták volna az engedelmességet.
Bernard nem is próbálta leplezni a felháborodását. Megvető pillantással mérte végig.
– Nem hittem, hogy idáig jutunk.
– Mostanában… – suttogta Noud. Mellkasa összeszorult, mintha tüdeje tele lenne levegővel, amit képtelen kiengedni, és emiatt újat sem tud beszívni.
– Mostanában mi? – förmedt rá Bernard.
Választ azonban hiába várt Noudtól. Bár szavakba tudta volna önteni az elmúlt napok poklát! A gyötrő érzést, amely hosszú évek óta nem érintette meg, most viszont alattomosan belopódzott minden sejtjébe, minden gondolatába: a szörnyű féltékenységet és a rémes bizonyosságot. Látni Bernardot, amint telefonnal a kezében újra meg újra kioson a házból. Az üzeneteket, amelyek a mindig gondosan képernyővel lefelé fordított készülékre érkeztek. Még éjszaka is. Sőt. Főként éjszaka.
Noud minden porcikája veszélyt jelzett. Biztosan tudta, hogy ezúttal nem egy olyan megbízásról van szó, amit Bernard készít elő, és amiről majd csak később számol be. Sem születésnap, sem más ünnep nem közeledett. Mégis, néhány nap leforgása alatt Bernard teljesen megváltozott. Naponta többször is eltűnt. Nem hosszú időre, általában fél órára. És ez nyugtalanította Noudot a leginkább: jobban, mintha órákra távozott volna. Az még magyarázható lenne: elment úszni, megivott valamit egy régi ismerőssel, aki épp a szigeten nyaral, vagy egyszerűen ki kellett szellőztetnie a fejét. De a napi két-három félórás eltűnés teljességgel érthetetlen volt. Ehhez jött a számtalan hívás, az üzenetek áradata és a baljós hallgatás.
– Legalább annyit árulj el, hogy munkáról van-e szó – súgta erőtlenül Noud.
Benard szeme villámokat szórt. Ajkai elvékonyultak, szinte teljesen eltűntek a dühtől. Orrluka kitágult, mellkasa megemelkedett.
Noud nem bírta tovább nézni. Lehajtott fejjel fájdalmasat sóhajtott. A tüdejéből kiszakadó levegővel távozott az a különös erő is, ami addig a konyha padlójához szögezte, és végre el tudta hagyni a helyiséget.
– Várj – szólt után száraz hangon Bernard.
Noud megállt, de nem fordult meg. Tenyerével az ajtófélfának támaszkodott.
– Nem munka.
– Szerető?
– Nem.
– Elmondod?
– Nem lehet.
– Férfi?
– Nem.
– Kell aggódnom?
– Egyelőre nem.