Ludmilla, María José és Carlos dermedten meredtek az ajtóban álló Noudra. Egy pillanatra mindhárman azt hitték, itt a vég. A rémisztő kiáltás, Ludmilla magyarázata arról, hogy Ted talán már élettelenül hever Noud és Bernard fogságában, teljesen összezavarta őket. Még a minden hájjal megkent, egykori nyomozó, Carlos sem tudta hová tenni a helyzetet. Sápadtan, reszketve várták a végső csapást, amit a holland férfi hajómintás pizsamájában, álmos szemekkel mér majd rájuk.
– Maguk is hallották azt a hangot? – kérdezte Noud.
– I-igen – hebegte María José. Keze Ludmilláét kereste.
A férfi megtört arccal nézett hol az egyik nyugdíjasra, hol a másikra.
– Annyira aggódom Bernardért… – hangja elcsuklott.
Eltelt néhány másodperc, mire a három idős ember ráeszmélt, hogy nincs közvetlen veszélyben. Elsőként Carlos kapcsolt. Odalépett Noudhoz, óvatosan átkarolta a vállát, és az étkezőasztalhoz vezette. Kihúzott neki egy széket.
– Ülj le, barátom, és mondd el, hogyan segíthetünk – mondta, majd oldalra pillantott a nappali közepén toporgó asszonyokra. Egy biccentéssel jelezte, hogy ők is támogassák a hollandot.
– Nyugodjon meg, drágám – szedte össze magát María José. – Bernard ügyes, erős férfi, nem eshet baja.
Ludmilla viszont nem kertelt:
– Tednél van? – vágta oda élesen.
Noud válasz helyett a tenyerébe temette arcát. Carlos villámokat szóró tekintettel nézett a német nőre.
– Most minden apró részlet számít, Noud – mondta feszülten. Szeme gyanakvón összeszűkült. – Miért gondolod egyáltalán, hogy aggódnod kellene?
– Azt sem tudom, hol van – sóhajtotta Noud.
– Talán csak elugrott Bangkokba – csúszott ki a gúnyos megjegyzés María José száján.
Már ő sem érezte magát veszélyben, és felettébb abszurdnak érezte, hogy neki kell Noudot vigasztalnia.
– Ezzel senkinek sem segítesz – morogta Carlos. – Menjetek inkább haza – tette hozzá ellentmondást nem tűrő hangon.
– Nem kell kétszer mondanod – csattant fel María José, és karon ragadta Ludmillát.
A német asszony azonban megfeszült, mintha földbe gyökerezett volna a lába.
– Én inkább maradnék – lihegte kipirult arccal.
Majd, mintha nem is hallotta volna Carlos szavait, leült Noud mellé. Kezét a férfi combjára tette.
– Menjünk át Tedhez, és szabadítsuk ki onnan! Ennyi emberrel nem bír el az az állat egyedül.
Valaki halkan megkocogtatta az üveget. Egy emberként ordítottak fel rémületükben. Noud felpattant, a nappali ajtaja felé fordult, majd a szívéhez kapott.
– Bernard, Istenem!
Egy szempillantás alatt Bernard előtt termett, majd rá nem jellemző hévvel vetette magát a férfi karjaiba. A három nyugdíjas tanácstalanul nézett egymásra. Végképp nem értették, mi zajlik körülöttük.