A nyolcas számú ház
A Calle la Rosa 22. legszerencsésebb fekvésű háza kétségkívül a nyolcas számú volt, mégis az kelt el utoljára. Csakúgy, mint az egyesbe, ide is csak egy oldalról lehetett belátni, de ez még a nagymedencéhez is közel volt. A három fős szlovák család nem is találhatott volna jobbat.
A fiatal szülők és a hatéves kisfiú mindössze pár héttel a költözés előtt érkezett a szigetre. A vízvezeték szerelő Adrian és a könyvelő Dajana nagy tervekkel vágtak neki életük legnagyobb kalandjának. Egyikük sem beszélt semmilyen nyelven a szlovákon kívül, de bíztak abban, hogy hamar rájuk ragad a spanyol. Gondolták, a kisfiú, Fabian az iskolában úgyis hamar belejön, és majd általa ők is könnyebben megtanulják.
Adrian magabiztosan vásárolta meg a szerszámokat, kétsége sem volt afelől, hogy hamarosan sikeres vállalkozó lesz. Véleménye szerint az ilyesmihez nem nyelvismeret, hanem szaktudás kell. Dajanának nem voltak illúziói. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a hajára kenheti a könyvelői tapasztalatát. Mivel a sziget vendéglátásból él, nagyjából egyetlen lehetősége volt, és az a takarítás. Ők voltak az egyetlenek a lakóközösségből, akik bérelték az új otthonukat. Úgy tervezték, majd ha összeszedik magukat anyagilag, megpróbálják megvenni a tökéletesnek tűnő házat.
Vanda és Fabian azonnal egymásra találtak. Nem zavarta őket, hogy nincs közös nyelv, amin beszélhetnének. Ha csak tehették, a gyerekmedencében játszottak. Időnkét Emilyt is bevették a csapatba, időnként közölték vele, hogy túl kicsit. Ilyenkor Emily visított, Ted pedig ökölbe szorult kézzel járt fel és alá a nappalijában. Dajana legnagyobb sajnálatára a gyerekek nem egy iskolába jártak. A kislányok egy angol magánintézményben, Fabian pedig a körzetes államiban kezdte meg tanulmányait.
Közvetlen szomszédjuk, Carlos már az első estén áthívta őket egy kiadós grillvacsorára. Az idős férfi nem zavartatta magát a kommunikációs nehézségek miatt. Adrian a telefonján lévő térképalkalmazás segítségével mutatta meg, hol laktak, fordítóprogram segítségével pedig még néhány dolgot is meg tudtak beszélni egymással. Carlos kifejezetten örült, hogy egy vízvezeték szerelő költözött a házukba. Fel is ajánlotta rögtön Adriannak, hogy segít beajánlani őt másokhoz, és még „tolmácsolni” is segít. Ettől függetlenül javasolta a fiatal párnak, hogy mielőbb iratkozzanak be egy nyelvtanfolyamra.
Dajana nem árulta el a férjének, hogy retteg a jövőtől. Amikor kitalálták, még olyan jó ötletnek tűnt. Most, hogy még kézzel-lábbal sem tudja megértetni magát, és fogalma sincs, mi zajlik körülötte, elfogta a pánik. A már régóta a szigeten élő szlovák házaspár, akik felajánlották a segítségüket (jó pénzért persze), azzal nyugtatták, hogy hamar belerázódnak az itteni életbe. Addig viszont ők mindent elintéznek a család számára. Dajana sosem szerette a kiszolgáltatottságot, de most kénytelen volt elfogadni a „segítséget”. Egy kukkot sem értett abból, ami körülötte zajlott.
Csodálta a férjét, akit láthatóan nem rázott meg különösebben a nyelvtudás hiánya és az, hogy másokra kell hagyatkozniuk. A fiatalasszonyt emellett az is rosszul érintette, hogy könyvelőből takarítónő lett. Legalábbis munkakereső takarító. Azért végzett egyetemet, majd dolgozott évekig egy nagyvállalat könyvelési osztályán, hogy most szépen tudja kisikálni mások fürdőkádját. Ráadásul ezt végképp nem tudta Adriannal megbeszélni. A férfinek az volt a meggyőződése, hogy egy év alatt megteremti annak a lehetőségét, hogy Dajana abbahagyhassa a munkát, és arra koncentráljon, hogy kitanulja a spanyol könyvelési rendszert, illetve megtanulja olyan szinten a nyelvet, hogy a szakmájában tudjon elhelyezkedni.