Pablo csípőre tett kézzel, elégedetten méregette a műfenyőt. Aztán még egyszer felállt a létrára, és újra ellenőrizte az ágak rögzítését. Lepillantott a kövön heverő égősorra. Felsóhajtott. Kezdhette elölről a fel-le mászkálást.
– Segíthetek? – csipogta egy gyerekhang a háta mögött.
Emily állt a létra lábánál, szégyellősen jobbra-balra ringatózva.
Pablo megkönnyebbülten mosolygott a szőke, csillogó szemű kislányra. Nála jobb segítőt nem is találhatott volna. Pont elég magas volt ahhoz, hogy feladja és tartsa a fényfűzért, amíg ő a fára tekergeti. Közben egészen biztosan nem beszél hülyeségeket, és nem faggatja arról, mikor nyírja le végre a sövényt.
– Mi az hogy – lelkendezett. – Vedd ki kérlek az égősort a dobozból, és add fel nekem – magyarázta türelemmel. – Amit pedig visszaengedek a kezedbe, azt tartsd szépen.
Emily büszkén bólintott.
*
Ludmilla elhúzta a száját. Elengedte a függönyt, és mindkét tenyerét az ablakpárkányra támasztotta.
– Szerinted – kérdezte a férjétől, Israeltől –, ha vinnék le pár díszt, Pablo azokat is feltenné, vagy csak azokat az ocsmány vackokat, amiket ő hozott?
Israel torkából mély, fájdalmas sóhaj szakadt fel.
– Karácsonyra készülődünk, Ludmilla, az ég szerelmére – nyöszörögte. – Miért nem lehet ezt szó nélkül, vagy legalább csípős megjegyzések nélkül kibírni?!
Ludmilla sértődötten vonta meg a vállát.
– Én csak jót akarok… – mondta bizonytalanul. – Hozzájárulni pár ízléses dísszel a közös fához.
– Ha igazán szeretnél tenni valami szép gesztust, akkor menj le segíteni.
– Eh – fújtatott Ludmilla. – Jó, egye fene.
A fésülködőasztalhoz lépett, előrehajolt, hogy lássa magát a tükörben. Pár mozdulattal átkefélte a haját, feltűzte, majd komótos léptekkel elindult lefelé a lépcsőn.
– Eszedbe se jusson a sövénnyel zaklatni Pablót – kiáltott utána a férje.
– Dehogy akartam én zaklatni – kérte ki magának Ludmilla.
Majd alig hallhatóan hozzátette:
– Csak érdeklődni szerettem volna…
*
María José újra megszámolta a cérnára fűzött, különböző színű habkarikákat. Bár eredetileg este, egyedül akarta a fára tenni őket, kénytelen volt elvetni az ötletet. Nem lopkodhatja le a többi díszt – az aljasság lenne a többiekkel szemben. Különösen a gyerekekkel nem akart kibabrálni. Pablo olyan jól kitalálta ezt a faállítást, nem szúrhatja el.
Arra nem vágyott, hogy közösen díszítsenek; meg akarta előzni a többieket. Felkapta a tálat, és sietős léptekkel vette célba a fát, amelyre Pablo Emily segítségével tekerte fel a fényfűzért.
– Jövök én is – lihegte izgatottan.
Pablo mosolyt erőltetett az arcára. María Josét és Carlost találta a legkevésbé elviselhetetlennek a komplexumban. Talán azért, mert ők is kanáriók voltak, és megértették, hogy a jó munkához idő kell. Sok-sok idő. Ettől függetlenül neki sem tudott felhőtlenül örülni, főleg, hogy Perla, a kiskutya vad örömmel követte gazdáját.
*
– Na, az jó lesz, ha a kutya naponta többször lepisili azt a fát – morogta gúnyosan Dajana.
Szorosabbra fogta a kávéscsészét, mintha melegíteni akarná a tenyerét.
Adrian feljebb húzta magán a takarót.
– Mit leskelődsz? – hallatszott a paplan alól.
– Nem leskelődök. Figyelemmel kísérem az eseményeket.
– Miért nem mész le, ha annyira érdekel?
Dajana merengőn biccentette oldalra a fejét.
– Hm… Nem is rossz ötlet.
Csészével a kezében indult le a hálószobából. Esze ágában sem volt segíteni. Arra viszont mindenképpen vigyázni akart, hogy María José ne lopkodja le a díszeket.
*
– Menjünk díszíteni? – kérdezte Bernard.
Nem jött válasz. Noud némán, megfeszült testtel feküdt az ágyban. Bernard felsóhajtott.
– Azt hittem, túl vagyunk a Viktoria-ügyön…
– Túl voltunk – motyogta Noud. – Csak azóta rátörték az ajtót Tedre, és elvitték a mentők – sorolta fáradtan. – Most pedig kurvára nem tudhatjuk, miket fog mondani.
Bernard idegesen rántotta meg a vállát.
– Mit mondana? Nem is volt magánál.
Noud felült. Szeme villámokat szórt Bernard hátára.
– Nem lehetsz benne száz százalékig biztos, hogy nem volt egyetlen tiszta pillanata sem, amikor mondjuk felismert.
Bernard gondterhelten az ablaknak támasztotta a homlokát.
– Akkor viszont nem lehetne, hogy most csak a jelennel foglalkozzunk? – kérdezte halkan. – Csak addig játsszuk el, hogy minden rendben, amíg nem bizonyosodik be az ellenkezője. Különben is… – lelkesült fel hirtelen. – Megjelent a fánál Ludmilla és María José is. Akarsz fogadni, melyikük tesz zsebre több díszt?