– Milyen csinos ma az én legkedvesebb recepciósom – villantotta meg hollywoodi mosolyát a fiatal férfi.
A harmincas évei elején járó nő épp izzadó homlokát próbálta diszkréten megtörölni. A nyár túl hirtelen, túl kegyetlenül csapott le az állandó túlsúllyal küzdő recepciósra. Tervei szerint húsz kilótól kellett volna megszabadulnia a szigorú diéta segítségével, ám végül négy kiló plusz lett belőle. Az előző évi, könnyű nyári ruhák pedig aljasul megbosszulták még ezt a minimális hízást is: hónaljban mind bevágtak, fájdalmat és csúnya izzadságfoltot okozva. A fiatal nő kénytelen volt denevérujjú pulcsiba bújni – ami ugyan kényelmes, de gyakorlatilag szaunának is beillik.
A jóképű, izmos, szűk inget viselő ingatlanügynök az ötödiken bérelt irodát. Nem is akármilyet: tágas, folyóra néző, a legmodernebb berendezéssel felszerelt helyiséget. Az egyik legdrágábbat az épületben.
A recepciós rajongott érte, mert a férfinak mindig volt hozzá pár kedves szava. Minden reggel egyenesen a pulthoz sietett, és még azt is megkérdezte, hogyan aludt.
– Mondd csak, drágám, hagytak legalább egy kicsit pihenni az éjjel? – vonta fel ilyenkor dús, fazonra igazított szemöldökét az ingatlanos, amitől a recepciós rendre fülig pirult.
Mérhetetlenül jól esett neki a feltételezés, hogy a férfi szerint egész éjjel szeretkezett valakivel. Ő ugyanis ahhoz szokott, hogy súlyfeleslege miatt épp az ellenkezőjét gondolják róla: hogy senkinek sem kell. Ami azért nem egészen igaz. Pontosabban, nem a súlya miatt vannak gondjai a párkereséssel, hanem az állandó izzadás miatt. Vagy a melegtől izzad, vagy a rettegéstől, hogy mi lesz, ha izzadni kezd. Ördögi kör. Nincs kiút.
– Mondd csak, ma melyik menüt ajánlod nekem? – súgta kacsintva az ingatlanos, amikor rá került a sor az irodaház önkiszolgáló éttermében.
A háromgyerekes, karikás szemű, állandóan fáradt pultos asszony nem válaszolt. Kipirult arccal, kuncogva mutatott a töltött pulykára.
– Te sütötted?
– Tudod, hogy hozzák az ételt, mi csak kitesszük ide – legyintett az asszony, mintha a gyermekét intené nyugalomra.
– Pedig én mindig azt képzelem, hogy te főzöl rám…
A karikás szemű asszony zavartan emelte öklét a szája elé. Lesütött szemmel várta, hogy a testét hirtelen elöntő forróság alábbhagyjon.
– Remélem, ma nincs semmilyen desszert, mert tegnap alaposan szemügyre vettem magam ruha nélkül, és hát… – ingatta sejtelmesen a fejét.
A nő teste újra lángra lobbant, ahogy a pucér ingatlanos képe megjelent lelki szemei előtt. Remegő kézzel nyúlt a férfi kedvence, a vanília fagylaltos barackbefőtt után.
– Te meg akarsz engem ölni – kapott a szívéhez a tökéletes mosolyú férfi.
Az irodaház kezelője – kissé férfias megjelenésű, magas, sportos, a hatvanas éveit taposó nő – legyintett.
– Ne szédíts engem, a fiam lehetnél…
– Én biztosan nem akarnék egy ilyen dögös nő fia lenni – nézett mélyen a kényelmes irodai székébe süppedő asszony szemébe. – Főleg nem olyané, aki piros tűsarkúban és bőrszoknyában jár dolgozni.
Tekintete végigsiklott a nő elegánsan keresztbe vetett, formás, izmos lábain.
– Ha egyszer ez akadt ma reggel a kezembe… – csuklott el a hangja az egyébként kemény üzletasszony szerepében tetszelgő nőnek.
– Mikor vihetlek már végre vacsorázni? – búgta az ingatlanos.
– És mégis hová vinnél? – kérdezett vissza a nő.
Na, nem mintha nem sejtette volna a választ, de muszáj volt hallania.
– Szerinted?
Az ellágyuló, szinte kéjes hangtól megremegett.
Ahogy becsukódott mögötte a liftajtó, a hollywoodi mosoly lelohadt. Az ingatlanos fáradt sóhajjal vetette hátát a hideg fémfalnak. Megnyomta a parkolóház gombját.
Még pár hét. Ennyi ideig még biztosan megkapja a vendégparkoló-kártyát a recepcióstól, az ebédet ingyen a pultostól, és némi haladékot a bérleti díj kifizetésére.
Aztán… vagy újra lefekszik mindegyikkel, vagy kereshet egy másik irodaházat.