– Lányok! Mindenki a helyére – kiáltotta az apa. – Mindjárt ideérnek.
A tizennyolc és a tizenhat éves testvérpár egymás nyomában szaladt le a lépcsőn a tágas, napfényes nappaliba. Az anyjuk a bordó, arany gombokkal díszített kanapén rendezgette a párnákat. Kortalan arcán megfeszültek az izmok.
– Kapcsolja be valamelyikőtök a zenét – utasított anélkül, hogy feléjük nézett volna.
A fiatalabbik lány egy ugrással a lejátszónál termett, és elindította a gondosan összeállított listát.
– Ez meg mi? – kérdezte az apa.
– Klasszikus.
– Nem azt beszéltük, hogy jazz szóljon a háttérben?
– De igen, csak azóta kiderült, hogy félreértettem valamit – vágta rá türelmetlenül az anya.
– Akkor halkíts rajta – vetette oda kurtán az apa.
Az anya felegyenesedett.
– Nehogy lehalkítsd! Akkor nem lehet rendesen hallani, hogy mi ez.
– Pontosan az a háttérzene lényege, anya – jegyezte meg óvatosan a nagyobbik. – De legyen, ahogy akarod, maradjon így.
A nő felmutatta a hüvelykujját, majd az ablakhoz lépett, hogy megigazítsa a függönyöket.
– Tudod, mit? – fordult az apa a nagyobbik lányhoz. – Amikor esszük a húst, majd szólj közbe, hogy legközelebb ne sütőben készítse anyád, hanem serpenyőben.
– Na, még mit nem – csattant fel az anya. – Az úgy tűnne, mintha engem csak úgy le lehetne oltani mások előtt.
– Jó, akkor mondd azt, hogy te szívesebben sütöd serpenyőben, mert más lesz az íze.
– Ez hülyeség, apa. Mi lesz, ha belekérdez? Fogalmam sincs, hogy kell bármilyen húst elkészíteni.
– Akkor is kellene valami olyat mondanod, amiből az jön le, hogy te sürögsz-forogsz a konyhában. Az ő lányuk rendszeresen főz. Állítólag tizennégy évesen már ő készítette a legjobb halételeket a családban.
– Tudod, mit? – kapott a fejéhez a nagylány. – Van egy szuper ötletem.
Sietve a könyvespolchoz szaladt, és egy vaskos kötetet dobott a kanapéra.
Mindannyian összerezzentek a csengő hangjára. Az apa megigazította az inge gallérját, kihúzta magát, majd ünnepélyesen megfogta a felesége kezét.
– Család, bízom bennetek. Nyűgözzük le a leendő legjobb barátainkat! Legyetek kreatívak, de ne térjetek el a megbeszélt forgatókönyvtől!
Azután sietett ajtót nyitni.
– Micsoda illatok! – hallatszott az előszoba felől.
A testvérpár összenézett.
– Showtime, baszki… – kuncogott a fiatalabb.
A várva várt család, az orvos férj és az ügyvéd feleség elégedetten hordozta körbe tekintetét az elegáns nappalin. Az asszony a mellkasához kapott.
– Ó, ez a zene! A kedvencem!
A háziasszony diadalittas pillantást vetett a férjére, aki alig látható bólintással nyugtázta, hogy a feleségének, mint mindig, most is igaza volt.
– Bocsánat – exkuzálta magát az idősebb lány, és a kanapéhoz sietett. – Itt felejtettem a könyvemet, jaj, de rendetlen vagyok! – Teátrális mozdulattal felkapta, majd a címével a vendégek felé tartotta. – Teljesen belefeledkeztem az olvasásba, és amikor meghallottam a csengőt, csak ledobtam a kezemből – nevetgélt zavartan.
A vendégek tizenhét éves lánya hozzá lépett, és gyengéden megsimogatta a borítóját.
– Nahát… a Halételek mesterfokon! Ezt kisebb koromban imádtam – lelkendezett. – Ma már persze nem tud újat mondani, de hát – nevetett – valahol el kellett kezdeni.
– Nekem a beurre blanc a kedvencem. Azt szeretem a legjobban elkészíteni – mondta szelíden az idősebb lány.
A vendéglány elismerően, finoman összeütötte a tenyerét.
A vacsora végeztével a vendég házaspár a kisebbik lányhoz fordult.
– És mondd csak – kérdezte a nő –, te mivel ütöd el a szabadidődet?
A lány félénken leszegte a fejét.
– Ne szégyenlősködj már – biztatta az apja. – Mondd csak el nekik, ők a barátaink!
– Nos… – motyogta. – Mostanában a Salamon-szigetekről gyűjtök anyagot. Főleg arról, hogyan oldják meg az orvosi ellátást a kisebb szigeteken… meg hogy milyen önkéntes programok működnek ott.
– Ezért is lepődtem meg annyira, amikor említetted Vanuatut – szólt közbe a háziasszony.
A vendégek elismerően bólogattak.
– Akkor erre koccintsunk! – emelte magasba a poharát a házigazda. – Isten hozott benneteket a mi kis városunkban, és igazán megtisztelő, hogy elfogadtátok a meghívásunkat.
*
Amint a ház eltűnt a visszapillantó tükörből, mindhárman felsóhajtottak.
– Anya, mi az a beurre blanc?
– Honnan tudhatnám. Valami hal lehet, ha abból a könyvből szedte. Óriási mázlid, hogy nem ment bele az elkészítésbe.
– Te mondtad nekik, hogy tizennégy éves korom óta sütök-főzök! Jobb tényleg nem jutott az eszedbe?
– Mert a nő vagy százszor elmondta, hogy ők csak marhahúst esznek. Gondoltam, a hal az totál idegen terep nekik.
– A Vanuatu sokkal cikibb volt – szólt közbe az apa.
– Ja tényleg – nevetett a lány. – Az valami kutyafajta?
– Nem. Az egy szigetcsoport. Azt mondtuk nekik, hogy ott voltunk önkéntesek, amikor megismerkedtünk. Csak már rohadtul elfelejtettem.
– Pf. Én ott már teljesen elvesztettem a fonalat – legyintett az anya. – Az a rémes vinnyogó hegedűzene addigra már teljesen kicsinált.