Nem mert oldalra fordulni. Egy darabig hallgatta a férfi szuszogását, majd úgy kelt fel az ágyból, hogy nem nézett felé. Fogalma sem volt róla, hogy hívják, és az arcára sem emlékezett. Felvillant előtte az éjszaka pár kínos képkockája. Megborzongott, ahogy a zavarba ejtő emlékek előtörtek. Attól félt, a szégyenérzet, ami átjárta, sosem fog elmúlni. Leült a tükör elé, és hosszan nézte magát. Az előző napi smink, az alkoholtól kipirult bőr és a szeme alatti sötét karikák még jobban elkeserítették. Tudta, hogy valamiféle végponthoz ért. Oda, ahonnan számára nincs tovább. Ő nem ez az ember. Ez nem az ő útja. Neki valahogyan újra kell kezdenie.
Az az ember mondta neki, hogy mások szerint ő egy csúnya nő, aki magához akarta láncolni. A férfi úgy vélte, ha Mona elhiszi magáról, hogy másnak úgysem kell, akkor nem veszíti el. Miután amúgy sem volt igazán önbizalma, Mona első szóra el is fogadta ezt. Nem szorongott miatta, tényként kezelte, és megtanult vele együtt élni. A férfival szakított, mert onnantól, hogy többször felhívta a nő figyelmét a hiányosságaira, Mona kényelmetlenül érezte magát vele. A fegyver visszafelé sült el. Mona megsajnálta a párját, amiért csúnyasága ellenére is kitartott mellette. Furdalta a lelkiismeret, és azt akarta, hogy az találjon magának egy szép nőt.
Mona különös módon talált rá a lelki békéjére, legalábbis egy időre. Többé nem akarta felhívni magára senki figyelmét, nem törte magát, hogy tetsszen. Nem szomorodott el, ha senki nem kérte fel táncolni, hiszen azt ő is tudta, a csúnya nőknek ilyen az élete. Elmúlt az irigység és a féltékenység, egy ideig rend lett a világban.
Timnél szebb férfit még nem látott. Amikor Monára mosolygott, a nő automatikusan maga mögé nézett. Kíváncsi volt, ki lehet a szerencsés, akire egy ennyire jóképű férfi, így néz. Nem volt mögötte senki. Kicsit hitetlenkedve, bátortalanul mosolygott vissza. Ahogy elkenődött sminkkel, a tükör előtt ülve visszagondolt a mosolyra, akkor romlott el minden. Ott tört elő a vágy, hogy bebizonyítsa a világnak, de elsősorban magának, hogy ő is tetszhet valakinek. Sőt, bárkinek vagy akár mindenkinek! Onnantól nem volt megállás. Bátran kezdeményezett, gátlás nélkül tette meg az első lépéseket. Aki egy kicsit is tetszett neki, azt az ágyába vitte. Na, ugye? Akárkit megkaphatok! Társra nem volt szüksége, csak minél több vad éjszakára, hogy az univerzum bocsánatot kérjen tőle, amiért engedte, hogy csúnyának nevezzék. Persze, Timet azóta sem látta. Néhány féktelen parti után eltűnt. Akkor Mona egy vállrándítással intézte el. Ha egyszer nem bírta a tempót… Ő nem állhatott le. Neki fontos dolga volt. Kergette az elismerést, hogy elhiggye, jó nő. Az elismerés viszont bosszantóan váratott magára. Egyre többen fordultak meg az ágyában, de valami mégsem stimmelt. A reggelek nemhogy megelégedést nem hoztak, hanem inkább valamiféle űrt kezdett el érezni a mellkasában. A fáradtságnak tudta be. Tartott pár hét pihenőt. Maga is csodálkozott, mennyire nem hiányzott neki a szórakozás és a vadidegen férfiak alkohollal kevert íze.
Kicsit erőltetett jókedvvel, szerepét túljátszva csapott bele aztán újra a csábításba, amiben egyre kevésbé lelte örömét. Ráadásul a mellkasában sajgó űr napról napra nagyobb lett. Összezavarodott. Nem értette, miért nem jön el végre a várva várt elégedettség és magabiztosság érzése. Végül azon a reggelen, elkenődött sminkkel, és felpüffedt arccal végre megértette. A számtalan skalp begyűjtése nem azt bizonyította be, hogy jó csaj, hanem azt, hogy bárkivel lefekszik első szóra. Ő az, akit különösebb erőfeszítés nélkül meg lehet kapni. Néhány ital bőven elég az udvarlás és a beszélgetés helyett.
Lassan letörölte a sminket. Megsajnálta magát. Úgy döntött, hogy épp elég neki az a fájdalom, amit érez, nem fogja tetézni. Lefürdik, elküldi az idegent, és anélkül kezdi újra, hogy különösebben rágódna a múlton. Azon úgysem tud változtatni.