Néha olyan jó lenne feladni.
Na, nem ám csak úgy. Csendben, sunnyogva. Nem.
Nagy lendülettel felpattanva, a széket jól felrúgva, az asztalt dühösen lesöpörve, ordítva:
Feladom, baszki, elég volt! Nem bírom tovább!
Aztán kirontani az ajtón, és belekiabálni a létezésbe:
Halljátok? Nem csinálom tovább! Kurvára nem!
Majd nagy ívben tenni az egészre.
Többé nem erőlködni, küzdeni, akarni, menni mindig előre, fáradhatatlanul. Nem.
Jó lenne kicsit belesüppedni az önsajnálatba. Érezni a testünk fáradt reszketését, a kínzó lelki fájdalmat. Belesimulni a nem akarásba, az erőtlenségbe, a céltalanságba.
Mert nem lehet mindig feszülten fókuszálni.
Állítólag könnyű leállni. Hogy is szokták mondani? Megvan: „Feladni a legkönnyebb.”
Ó, igazán? Tényleg?
Mert ez egy hazugság.
Megpróbálni meg lehet – úgysem fog menni.
Mert mindig van valami újabb és nagyobb cél. Már amikor pont elérnéd az aktuálisat, és várnád, hogy megnyugodhass, jön is a következő. És vele együtt a csalódás, hogy még mindig nem tartasz ott.
Hol is pontosan?
Hát ott, ahol kellene.
Az persze sosem tisztázott, hogy ki vagy mi szerint kellene – de az igen, hogy ahol épp most vagyunk, az egészen biztosan nem az „elég”. Úgy meg különösen nehéz elérni valamit, hogy sosem az út eleje számít, hanem az aktuális helyzet.
Pedig mondanám:
Ó, nézd, milyen hosszú utat tettél meg!
Már jönne is a válasz:
Tegnap óta? Na, ne röhögtess!
Magyarázkodnék:
Nem tegnap óta, hanem az út eleje óta…
Azonnal visszavágna:
Kit érdekel az út eleje! Tegnap óta hová jutottál? Na, ugye?!
Céltalanul nem lehet élni.
Csakugyan?
Kipróbálhatjuk egy kis időre?
És tessék: kis időre.
Ugye?
Hosszabbat még gondolni sem merünk.
Akkor meg pláne a földre kellene lökni egy kicsit.
Megtaposni. Ugrálni rajta. Homokot szórni rá.
Nézni, ahogy meggyűrődik, koszos lesz,
és már komolyan sem lehet venni.
Emelt fővel ott hagyni.
Ott rohadjon meg.
Majd ha jön, és szépen kér…
esetleg akkor megkönyörülni rajta – és csak minimálisat tenni érte.