– Láttalak tegnap a buszon – mondta Barbi, ahogy beültem mellé a padba. – Úgy néztél ki, mint egy hulla. Csak bámultál a semmibe.
Elszégyelltem magam, hogy rajtakaptak. A fene gondolta volna, hogy valaki meglát a kocsiálláson várakozó fél ötös járaton. Próbáltam előállni valami frappáns füllentéssel, de reménytelen volt a helyzet.
– Az az igazság – kezdtem kivörösödve –, hogy amíg nem indul el a busz, álmodozni szoktam.
– Próbáltam integetni – húzta el a száját a padtársam –, de te csak ültél ott az ablaknak dőlve, mint egy bábú. Szerintem ne csináld ezt. Olyan csúnya voltál.
Rettenetesen szégyelltem magam. Hogy nem jutott ez az eszembe eddig? Bárki más is láthatott! Mi lesz, ha elterjed az iskolában, vagy akár az egész városban, hogy időnként kimeredve ülök, mint egy idióta, és se nem látok, se nem hallok. Basszus. Erről nagyon gyorsan le kell szokni. Legalábbis a házon kívül.
– Elárulod végre, hogy mi a bajod?
Anyukám szeme csak úgy szórta a villámokat.
– Semmi – válaszoltam erőtlenül.
– Nekem ne gyere azzal, hogy semmi bajod – vágta csípőre a kezét. – Azt hiszed nem látom, hogy egész nap sértődött képpel jársz fel-alá a házban? Ennyire nehezedre esik a takarítás? Ne is tagadd, hogy azzal van problémád! Szerinted én jókedvemből állok egész nap a konyhában?
– Tényleg semmi bajom. Én ilyenkor álmodozni szoktam.
– Ja, persze!
Dühösen megfordult.
– Na, tollas a hátam? – kérdezte paprikás hangon.
Alig bírtam visszafojtani a nevetést.
– Nem – súgtam.
– Akkor ne nézzél madárnak, jó?
– Hidd el, hogy csak történeteket találok ki a fejemben, és azokat szövöm néha napokig, hetekig.
Megrázta a fejét.
– Vagy hazudsz, vagy elment az eszed.
– Fúj – kiáltotta István, amikor meglátta a rólam készült képeket. – Úgy nézel ki mindegyiken, mint egy hulla!
Mivel nem ez volt az első alkalom, hogy hallottam ezt a hasonlatot, nem fájt annyira. Igaz, ezúttal nem titkos álmodozáson kaptak, hanem csupán a számat igyekeztem szorosan csukva tartani. Mivel tudtam, hogy az eseményről számtalan fotó készül, nem tehettem mást. Inkább nézzek úgy, mint akiből kiszállt az élet, minthogy minden kollégámnak legyen a világ végéig tárolható dokumentációja az összevissza álló fogsoromról.
– Cuki, hogy te még így harminc felett is ennyi mindenről fantáziálsz – simogatta meg a karomat a barátnőm. – Nekem valahogy mindig fontosabb volt a jelen és a valóság. Nem félsz, hogy elpazarlod az energiádat fölösleges dolgokra?
Ő végre felnyitotta a szemem. Hiszen ez így tényleg pazarlás. Rájöttem: minden egyes elképzelt párbeszédet, jelenetet, vitát, győzelmet, szenvedélyes szeretkezést le kell írni.
Miért? Egyszerű.
Azért, hogy más is élvezhesse. Főleg az, aki nem szokott álmodozni.
Majd én fantáziálok helyette – és elmesélem neki.