Egy régi ismerősöm mondta még sok-sok éve:
Minden fillérért le kell hajolni, mert ha te nem teszed, lehajol érte más.
Ha eszembe jut, megmosolygom. De valahogy bennem maradt, és azt hiszem, le is hajolok, ha úgy adódik. A pazarlást és a rongyrázást vállaltan elítélem. Elég sokat dolgoztam az egyetem mellett ahhoz, hogy megtanuljak értékelni minden egyes fillért.
Éppen ezért kerülöm a „csak ennyi”, „szinte ingyen van”, „ez nem pénz érte” kifejezéseket – még akkor is, ha valamiért akár többet is hajlandó lennék adni.
Számomra az nem „csak”, hanem egyszerű öröm.
A héten, ügyintézés közben, rám tört az ólmos fáradtság. Beugrottam egy jegeskávéért a közeli boltba. Arra sajnos nem volt idő, hogy beüljek valahová egy forró cappuccinóra.
Egyet fizet, kettőt kap akció volt egy általam kedvelt franchise dobozos italaira. Ötféle ízből lehetett kettőt választani.
A kasszánál azonban nem az akciós árat mutatta a gép. Kicsit csalódtam, de kifizettem. Már épp elköszöntem volna, amikor meggondoltam magam, és megkérdeztem, miért nem egy áráért kaptam meg végül a kávékat.
A hölgy kicsit csodálkozott, majd kérte, vezessem oda, ahol láttam a kiírást.
Egy varázsütésre elöntött a szégyen, mintha valami rosszat csináltam volna. Azonnal megbántam, hogy rákérdeztem, ahelyett, hogy mielőbb elhagytam volna a boltot.
Szinte hallottam a helyi FB-csoportokban a honfitársaim által annyira kedvelt szitokszót:
fillérbaszó!
Vagy a női csoportokból ismert mondatokat:
„Kifizessem neked?”
„Most tényleg ennyi pénzért rinyálsz?”
„Úristen, tényleg van, akit ekkora összeg földhöz vág?”
Mire a tejes pulthoz értünk, szabadkozni kezdtem. Mondtam neki, hogy nem fontos, így is, úgy is kérném, és egyébként sem szeretném feltartani.
Teljesen ledöbbent.
– Feltartani? De hát én dolgozom!
– Na jó, de a pénztár…
– Ha az akció hibásan van kitáblázva, arról értesítenünk kell a forgalmazót – magyarázta, és már hívta is az üzletvezetőt.
Én meg azt kívántam: nyíljon meg alattam a föld.
Akkor könnyebbültem meg, amikor láttam, hogy nekik is fejtörést okoz, mit lehet párosítani, és mit nem. Végül két egyformát választottunk, hogy biztos legyen a siker.
Közben a kasszánál lett egy kisebb sor, de senkinek sem érte el az ingerküszöbét, hogy két és fél percig nem volt ott a hölgy.
Én azért megszokásból szabadkoztam még egy sort a kasszásnak és az üzletvezetőnek, akik továbbra sem értették, miért lenne ez nekik probléma.
Mindig is hittem a reklamációban. Hiszen alapvetően egy nagyon hasznos visszajelzés, és eddig minden alkalommal meg is köszönték.
Azt pedig, hogy valaki megbecsüli a pénzét, amiért megdolgozott, nagyon kétlem, hogy „fillérbaszóság” lenne.
Ráadásul ezeket a címkéket többnyire azok osztogatják, akik a
„megoldjuk okosba’”
és a
„nekem minden ingyen jár”
mozgalmak elkötelezett hívei.