– Csirió – emelte magasra kipirult arccal a poharát Kitti.
Mielőtt a szájához emelte a kristályt, még egyszer végignézett az elegáns asztalon. A déditől örökölt porcelán sokadjára teljesítette be küldetését. A nászajándékba kapott ezüst pedig finom eleganciával nyújtózott el a ropogósra vasalt szalvétán. A családból ilyen asztalt senki sem tudott prezentálni, csak ő. És ezzel mindenki tisztában volt. Legfőképpen a három jelen lévő házaspár. A férje anyja és két nővére még teríteni sem tudnak rendesen. A kanálon, késen, villán kívül más evőeszközt nem is ismertek. Büszkén megrázta fürtjeit, és fenékig ürítette a pezsgős poharat.
Anyósa elismerően bólogatott, amikor felszolgálta az előételt. Elsőként nyúlt, hogy szedjen a házi kacsamájpástétomból. Az idős asszony nem is vett hozzá pirítóst. Csak úgy, magában csipegette kiskanállal.
– Kittikém, ez fantasztikus! Ha fejen állok, sem tudom így elkészíteni.
– Magának nem is kell. Azért vagyok én, hogy mindig legyen, amikor hozzánk jön.
Majd a férjéhez fordult.
– Édes kincsem, megtennéd, hogy hozol a mamának egy másik szalvétát, amit az ölébe tehet?
– Ne fáradj, kisfiam, nem kell az nekem – sietett megelőzni a fiát az asszony.
– Ó, dehogynem – csilingelte Kitti. – Mama alatt mindig annyi lepottyant ételdarakadarabka van, amivel egy másik család is jól lakhatna. Így legalább nem kell négykézlábra ereszkednem, hogy felszedjem.
A feszültség hulláma, a már megszokott ütemben futott át az étkezőn. A jelen lévők testtartása óhatatlanul feszesebb lett. A párok öntudatlan mozdulattal hajoltak közelebb a tányérjukhoz.
A férj bátortalan mozdulattal terítette az anyja ölébe a szalvétát. Lopva Kittire pillantott, aki finom bólintással és gyengéd mosollyal fejezte ki elégedettségét.
Az asztal végéről tompa puffanás hallatszott.
– Baszki – csattant fel az egyik nővér, és összeráncolt szemöldökkel nézett az asztal alá hajoló férje után. – Mondtam, hogy benne van a parfüm a táskámban. Direkt kétszer is szóltam. Erre levered.
– Jól van már, ennyitől biztosan nem tört össze – hallatszott odalentről. – Tessék, megmondtam, semmi baja – jelentette ki büszkén.
– Szerencséd van, mert te fizetted volna az újat…
– Egyértelmű – bólintott a férfi.
Engesztelően arcon csókolta megadóan mosolygó feleségét.
– Hű, ezt aztán gyorsan megbocsátottad – csettintett elismerően a másik nővér. – Ha az én táskám landolt volna a földön, már mind megsüketültetek volna a visításomtól – kuncogott.
– Mert te lökött vagy – nevetett a férje. – És mert jobban szereted a kacatjaidat, mint engem.
– Ha még egyszer kacatnak mered nevezni a táskáimat… – csattant fel színlelt dühhel a nővér.
Az anyjuk megkocogtatta a késével a poharát.
– Elég legyen, lányok, viselkedjetek, nem otthon vagytok – szólt rájuk nevetve.
– Úgy-úgy – kapcsolódott be Kitti –, mert még a végén kénytelen leszek anyátok kezébe műanyagpoharat adni, ha nem tudja, mire való a méregdrága kristály.
Az asztalnál egy pillanat alatt csend lett. A társaság buzgón folytatta a falatozást. A kések és kanalak finoman koppantak a tányérokon.
– Azért – búgta a férje fülébe Kitti úgy, hogy mindenki jól hallja –, örülök, hogy mi jobban szeretjük egymást holmi szaros parfümnél meg táskánál.
A hat vendég feneke egyszerre kezdte keresni a helyét a bársonyhuzatos székeken. A finom surrogás megtörte a vibráló csendet.
A húsleves illata betöltötte az étkezőt. A gőz lustán gomolygott a kristálycsillár felé. Az após lehunyt szemmel szippantotta magába. Alig várta, hogy belekanalazhasson. Kitti mindig neki szedett először. És bár úgy illett, hogy mindenki egyszerre fog hozzá, az idős férfi szinte mindig lecsípett egy darabkát a répából vagy a puha húsból. Kanala finoman, árulkodón csörrent a porcelán szélén.
Mikor minden tányér megtelt, Kitti bólintott, hogy neki lehet állni az újabb fogásnak. Férje azonban hátradőlt a széken, és néhány apró köhintéssel jelezte nemtetszését.
– Jó étvágyat szívecském – lehelte Kitti. – Együnk, mert kihűl…
– Oké, csak… nekem nem szedtél csirkebőrt, pedig tudod, mennyire szeretem.
Kitti mosolya megfeszült, szeme lángot szórt. A levegő egy pillanatra megfagyott, a leves gőze is megtorpant a tányérok fölött.
– Leszedtem a bőrt a húsról, mert nem tesz neked jót az a sok zsír – sziszegte.
– De azon a combon, ami anyu tányérjában van – mutatott a férje az asztal túloldalára –, azon ott a bőr…
– Igazán? – énekelte elnyújtva.
Majd lassú mozdulttal átnyúlt az asztal felett. Anyósa tányérja megcsúszott a terítőn, ahogy kikapta belőle az alsó combot. Körmével vad, karmoló mozdulattal lekaparta a bőrt, majd drámai lendülettel a húst visszadobta az anyósa elé, a bőrcafatot pedig a férje tányérjába hajította. A forró leves sárgás cseppekben fröccsent a mama fehér blúzára, és végigcsorgott a férj lazacszínű, arany gombos ingén.
– Ezt most miért csináltad? – kérdezte fagyosan a férje.
Kitti lassan felemelte a fejét. Szája sarka vészjóslóan remegett.
– Hogy legyen kibaszott bőr a tetves tányérodon, amitől majd olyan dagadtra hízhatsz, mint az anyád, meg a két pszichopata nővéred!