Julia
Julia idegesen rángatta le kedvenc felsőjét a két ablak közé feszített szárítókötélről. Nem akarta lekésni a reptéri buszt, de azt a ruhadarabot, amiben istennőnek érezte magát nem hagyhatta otthon. A csipesz a kapkodástól kiesett a kezéből, de már arra sem volt ideje, hogy utánanézzen a tizenkét emeletet zuhanó műanyag darabnak. Belegyűrte a kabinbőröndbe a fekete csipkéből készült szuperfegyvert, és már rohant is.
A sofőr észrevette a hátizsákkal, bőrönddel szaladó lányt, és bár már éppen becsukta a busz ajtaját, megvárta. Julia úgy érezte megfullad, de nem akart lihegni. Biztosra vette, hogy minden szem rátapad azok után, amilyen kétségbeesetten futott, hogy elérje a járművet. Összeszorította a száját, és kicsit magasabbra emelte az állát, hogy ne nyomja össze a légcsövét. Valamivel könnyebb lett, de még így is majd elájult a légszomjtól. Szét se nézett, leült az első szabad ülésre a busz elejében, amely az összes többi üléssel szemben helyezkedett el. Keményfedelű, farmermintás bőröndjét maga mellé tette, noha a szék jóval magasabban volt a padlónál. Kihúzta a táska fogóját, amely még így is túl rövid volt ahhoz, hogy kényelmesen tartsa maga mellett. Enyhén oldalra dőlve pedig nem utazhatott, hiszen az első kanyarban kirepült volna a jármű folyosójára. Megpróbálta a lába elé tenni, ahol viszont nem volt elég hely még egy olyan kicsi bőröndnek sem, mint amilyen az övé. Nem jutott eszébe jobb, ismét letette maga mellé, és átvetette rajta a lábát. A rendkívül kényelmetlen póz hatékonynak tűnt, de miután izmai befeszítésével tudta csak megtartani, még jobban leizzadt az amúgy is meleg szerelésben. Rómában, nagynénje elmondása szerint jóval hűvösebb van, mint Málagában, ráadásul az eső is már napok óta esett. Julia lelkére kötötte, hogy vigyen magával meleg ruhát. Egy pulóver és egy farmerkabát mellett döntött, de a kabátnak már nem maradt hely sem a bőröndben, sem a hátizsákban. Hogy kezei szabadok lehessenek, fel kellett vennie magára, csakúgy, mint a bordó, elnyűtt baseball sapkát. Szó sem lehetett arról sem, hogy két cipőt vigyen, így kénytelen volt a magas szárú bőrcipőben utazni.
A busz nagyot fékezett, a bőrönd pedig elindult hátrafelé. Szerencsére vagy szerencsétlenségére reflexei kiválóan működtek, és a lábával azonnal lekövette a mozdulatot. Kis híján felordított, ahogyan a térde kicsavarodott. Könnyeivel küszködve visszahúzta maga mellé. A tizenöt perces út végtelennek tűnt. Egy idő után, mikor már helyreállt a légzése, és a lába is kellően elzsibbadt ahhoz, hogy ne érezze annyira a fájdalmat, megengedte magának azt a luxust, hogy szétnézzen a buszon. A szeme megakadt a jármű középső részén utazó Aurelión, az egyik legvonzóbb évfolyamtársán. Megörült, hogy láthatja, ugyanakkor nem szerette volna, ha a fiú is észreveszi így, beöltözve, mint egy idióta. A fiú magabiztosságot sugárzó, hanyag pózban ült, keresztbe tett lábbal, bal térdét egész magasra húzva, az ablaknak támasztva. Az egyik kezével, mintha elmélyülten gondolkozna, az állát fogta. Egy pillanatra egymásra néztek, Julia beleborzongott. Szégyellősen elkapta a tekintetét, és kinézett az ablakon. Nem akarta, hogy a fiú telekürtölje vele a végzős évfolyamot, hogy lám, még a lúzer Julia is odavan érte. Mert biztosan lúzernek tartja, amiért annyit tanul, és olyan keveset bulizik. Pedig a lány szeretett bulizni, csak amikor elfogyott a pénze, kénytelen volt valami okkal előállni, hogy miért nem megy. A tanulásra mindig rá lehetett fogni, főleg miután neki voltak a legjobb jegyei az évfolyamon.
Aurelio
Már megint arra ébredt, hogy az anyja ordít a telefonba. Nem kellett sokáig találgatnia, hogy kivel. Ha az apja nem ért haza reggelig, mindig ez volt. Aurelionak görcsbe rándult a gyomra.
Az anyja észre sem vette, amikor elment otthonról. Azt ugyan bánta, hogy nem reggelizett meg, de képtelen volt leülni a konyhában egy szendvics és egy kávé mellé, úgy, hogy a feje fölött áll a bál. Meg se nézte, hogy melyik buszra száll fel, hiszen mindegy volt, hol tölti a napját. Csak ne otthon kelljen. A fájdalom a hasában nem akart szűnni. Keresztbe tette a lábát, és ahogyan nagymamájától tanulta, felhúzta a térdét, amennyire lehetett, hogy ne keltsen feltűnést. Nekitámasztotta a térdét az ablaknak, amitől végre jobb lett egy kicsit. Nemhiába, a nagyszülei mindig mindenre tudták a megoldást. A nagy sietségben nemcsak a fogmosásról, hanem arról is megfeledkezett, hogy az állán lévő pattanásra ragtapaszt tegyen, mintha borotválkozás közben vágta volna meg magát. Tenyerébe fogta hát, mintha csak merengene valamin. Hüvelykujjával tökéletes takarást biztosított a félelmetes szörnynek, amely ahelyett, hogy javult volna, napról-napra rosszabbul nézett ki. Megkönnyebbült, amikor rájött, hogy a reptéri buszra szállt. A terminálban el lehet tölteni egy egész napot. Van mosdó, kényelmesek az ülések, és kicsi a valószínűsége, hogy ismerőssel találkozzon.
Ekkor akadt meg a szeme Julián. Remélte, hogy a lány nem veszi észre, nem akarta, hogy ilyen nyomorult állapotában lássa. A mindig határozott, okos Julia, most is emelt fővel ült vele szemben. Lábát lazán pihentette a bőröndjén, sőt, amikor az majdnem elgurult, könnyed mozdulattal lendítette vissza maga mellé. Tetszett neki a lány egyéni stílusa, hogy huszonöt fokban is felveszi a bakancsát, ha ahhoz van kedve. A fiú azt is észrevette, hogy Julia még arra is figyelt, hogy a farmer mintás táskához farmerdzsekit vegyen. Bár lenne bátorsága megkérni a lányt, hogy segítsen neki felkészülni a következő vizsgára. Egymásra néztek. Aurelionak még a lábujja is elpirult, de Julia gyorsan elkapta a tekintetét. A fiú elszégyellte magát. Mit is gondolt. Egy olyan lány, aki olyan komolyan veszi a tanulást, hogy még a legjobb bulikról is képes lemondani, észre sem veszi az olyan lúzert, mint ő. Mert egészen biztosan lúzernek tartja, hiszen a legtöbb vizsgán csak másodszorra megy át. Otthon nem tudott tanulni az állandó veszekedéstől. Könyvtárba, parkokba járt, még a barátainak sem merte elmondani, min kell keresztülmennie nap, mint nap.
Julia és Aurelio
A fiú kelletlenül állt fel. Megtapogatta az oldalát. Mintha kicsit oldódott volna a görcs. Valami megcsörrent a zsebében. Egy doboz rágó. Megkönnyebbült. Úgy tett, mintha köhögne, miközben a fogai közé lökött kettő darabot.
Julia a busz előtt állt még mindig. Riadt tekintettel forgatta a fejét jobbra-balra. Aurelio nem gondolkodott.
– Segítsek?
– Te tudod hová kell menni?
A fiú soha nem hitte, hogy egyszer hálás lesz a reptéren töltött végtelen napokért.
– Mutasd a jegyed!
Julia keze remegett, ahogyan odanyújtotta a fiúnak a gyűrött papírt. Szégyellte, hogy kinyomtatta. Életében először készült repülni, nem merte a telefonjára bízni magát.
– Jól van – Aurelio hangja selymesen, megnyugtatóan csengett. – Még van időnk bőven. Bejelentkezünk, utána megmutatom, hol van a biztonsági ellenőrzés. De még nagyon sok időd van.
– Tényleg? – Julia ostobának érezte magát. – Pedig nem is reggelizem, úgy siettem – csúszott ki a száján. Legszívesebben visszaszívta volna. A fiú most már egészen biztosan idiótának tartja.
A reggeli szó hallatán Aurelionak megkordult a gyomra.
– Éhesen nem szabad beállni a sorba, ezt már brit tudósok is megállapították. Úgyhogy először menjünk, és együnk valami finomat. Mikor eljöttem otthonról, anyám a lelkemre kötötte, hogy valahol reggelizzek meg. Még pénzt is adott rá, úgyhogy a vendégem vagy.
Julia először megijedt, hogy a fiú enni akar, hiszen annyi pénze nem volt. Minden fillért Rómára tartogatott. Megörült a meghívásnak, ami ráadásul nem akárkitől érkezett.
Aurelio kivette a lány kezéből a bőröndöt.
– Ne izgulj, azt is megvárom, hogy felszállj. Nem mozdulok innen, amíg nem tudom, hogy minden a legnagyobb rendben – férfinak érezte magát most, hogy volt valami amit ő tudott jobban.
A lány hálás tekintete, félénk mosolya úgy húzta ki a többit a fiúból, hogy annak esélye sem volt visszatartani a szavait.
– Megnéztem, mikor jössz vissza. Várni foglak. Olyan későn ne mászkálj egyedül.