– Másvalamit? – kérdezte Emma a fáradt tekintetű Samtől, aki a megszokottnál is elcsigázottabban érkezett a havi adag gyógyszeréért.
Az alig ötvenéves kémiatanár megrázta a fejét. Egy olyan rémes nap után még beszélni sem volt kedve. Pedig mindig örült, ha a mosolygós, fénylő hajú, púder illatú Emma szolgálta ki.
– Hadd mondjak valamit magának Sam – kezdte a gyógyszerész szelíd hangon. – Az utóbbi fél évben minden alkalommal, amikor bejön hozzánk, lógatja az orrát. Mi lenne, ha ma, útban hazafelé, meglepné magát valami aprósággal. Hiszen megérdemli!
Sam elgondolkodva nyúlt a dobozokért.
– Nem szoktam magam megajándékozni.
– Itt a gond – folytatta lelkesen Emma. – Higgyen nekem, sokkal jobb kedve lesz, ha időnként tesz valami olyat, ami kicsit megsimogatja a lelkét.
Lily éppen zárni készült, amikor észrevette a kirakat előtt tébláboló férfit. Már többször látta a fáradt arcú Samet, amint az üveg mögötti virágkölteményeket nézegeti. Először azt gondolta, nem vesz róla tudomást, hosszú napja volt, sietni akart haza. Végül meggondolta magát.
– Fáradjon be!
– Nem is tudom, én csak nézelődtem.
– Itt bent is akad csokor szép számban. Kinek lesz?
Sam félénken húzta be a nyakát.
– Magamnak – súgta zavartan.
Lily egy pillanatra meglepetten nézte a szégyentől kipirult arcú kémiatanárt, majd hirtelen jól eső melegség árasztotta el.
– Akkor viszont valami igazán különlegeset kell keresnünk! Hová fogja tenni?
– Talán a nappaliba. Olyan szép, világos az a szoba.
– Értem – hümmögött elgondolkodva Lily.
Hirtelen felcsillant a szeme!
– Tudom már!
Azzal sebesen munkához látott. Különféle világoskék árnyalatú, illetve fehér virágokat válogatott össze, majd kosárba rendezte őket.
– Igazán jó lett volna valami, ami már korábban elkészült – szabadkozott Sam.
– Azok közül egyik sem illett igazán az alkalomhoz – válaszolta Lily elérzékenyülten.
Maga sem tudta, mi érintette meg igazán. A szomorú férfi, aki meglepte magát valami szépséggel, vagy a megvilágosodás, hogy időnként mindenkinek ezt kellene tennie.
Ben alig akart hinni a szemének, amikor meglátta, kinek fogja elkészíteni a citromos, avokádós pirítóst. Akárhányszor látta a virágárust, az éppen sietett valahová. Hol a furgonjával suhant el a az apró kávézó előtt a megengedett sebességnél többel, hol zacskókkal, kosarakkal teleaggatva loholt a közeli étterembe, de még hétvégén is telefonnal a kezében látta csak, amint futólépésben igyekszik valahová.
Ezen a délutánon viszont ott ült az egyik kényelmes fotelben, csendben, nyugodtan, az uzsonnáját várva. A szakács igazi megtiszteltetésnek érezte, hogy ezt a ritka alkalmat éppen az ő általa készített tányér fogja még inkább különlegessé tenni. Szívét-lelkét beleadta abba a szendvicsbe és a tálalásba.
– Beléd meg mi ütött? – kérdezte döbbenten a pincér, amikor meglátta a díszítést. – Ez csak egy szendvics!
– Rosszul gondolod – csóválta meg a fejét Ben –, ez A szendvics. Sőt, tudod, mit? Ezt én szolgálom fel.
Lily arca felragyogott a mesés ételköltemény láttán. Hálásan mosolygott Benre, aki öntudatlanul kihúzta magát a büszkeségtől. A virágárus élvezni akarta az avokádós pirítós minden egyes falatját. Lassan evett, közben meg-megpihent. Ilyenkor csak nézte a kis kávézó ízléses berendezését, a kedves dísztárgyakat, amiket már annyiszor látott, de még sosem vett észre.
Miután mindennel végzett, Ben beledobta a kosárba a kötényét a többi mosásra váró textília közé. Szokásához híven, még egyszer szétnézett a konyhában. Mindent rendben talált. Bólintott, és megfogta a kilincset. Ám ekkor, mint valami áramütés, olyan erővel hasított belé egy váratlan gondolat. Egy pillanatig döbbenten állt az ajtóban. A hajmeresztő ötlet azonban nem engedte, hogy hazainduljon, hanem arra késztette, hogy egy tiszta kötényt akasszon magára, és munkához lásson.
– Milyen szétszórt vagyok ma – nevetgélt magán Emma.
Másodszorra kellett visszamennie az autójától a gyógyszertárba. Először azért, mert ott felejtette az ételhordóját, majd pedig azt vette észre, hogy a munkahelyi cipőjében indult haza. Épp nyitotta volna ki ismét az üzlethelyiség ajtaját, amikor váratlanul ott termett mellette Ben, a kis kávézó szakácsa, régi barátja.
– Nahát – ragyogott fel Emma arca –, hónapok óta nem láttalak! Jobban vagy? – kérdezte a frissen elvált férfit.
– Igen, köszönöm.
– Milyen jó, hogy véletlenül összefutottunk! Olyan sokszor jutsz eszembe.
– Valóban? – kérdezte kipirulva a férfi.
– Tudod, hogy törődöm veled, Ben.
A megilletődött szakács zavarában és örömében szóhoz sem jutott. Némán nyújtotta át a dobozt, amelybe a különleges, mennyei szendvicseket varázsolta a gyógyszerésznek.
– Hiszen ezek kész műalkotások – lelkendezett Emma.
– Remélem, ízleni is fognak – válaszolt rekedten Ben.
A fényes hajú, púder illatú nő néhány pillanatig hezitált, majd eltökélten nézett bele a számára olyan nagyon kedves férfi szemébe.
– Van kedved leülni a parkban és együtt elfogyasztani?