Úgy megéri! De még mennyire hogy!
A reggel a legnehezebb. Újabban rettenetesen fázik. Bent már meleg van, de az a pár méter, amit a kocsi és a lakás, illetve a munkahelye között meg kell tennie, az gyilkos. Vacog a foga, és úgy érzi, meghal. Naponta mindössze két perc az életéből, mégis előre retteg tőle. A gyapjú pulóver, amit a nyári reggeleken hord újabban, nem segít. Franciska szerint a fáradtság teszi. Franciska hülye. Miért ne lehetne megszokni a hajnali négyórás kelést? Attól még, hogy a barátnője nem képes rá, másnak nem feltétlen okoz gondot vagy szenvedést. Franciska nemcsak hülye, hanem lusta is.
Ez az új tisztítószer elviselhetetlen. Egyszerre van nehéz, édes és maró hypo szaga.
– Nézze csak Annamari – mutatta büszkén a takarítónő –, végre nem lesz olyan kórház szag!
Mintha ez a gyomorforgató kombináció jobb lenne.
Valahogy mindig úgy jön ki a lépés, hogy akkor mosnak fel vele, amikor ő épp ott van. Lehet, simán megtiltja a használatát. Végül is ő vezeti ezt a kócerájt. Azt tesz, amit akar. Sőt, a takarítónőt is kirúghatja, ha úgy tartja kedve. Pikk-pakk talál a helyére mást. Olyat, aki egy nyikk nélkül szívja a hagyományos vegyszer szagát, és nem rinyál, hogy nem elég citrusos vagy fűszeres. Mondjuk a tulaj lehet, nem nézné jó szemmel, ha elzavarná a bébiszittere anyját, aki két tepsi képviselőfánk kíséretében sírta ki magának a takarítói állást.
Mindenki azt hiszi, hogy négy órakor, amikor bezár a kávézó-reggeliző, ő rohan haza a párjához és nagyüzemben megy a gyerekcsinálás a következő hajnalig. Milyen pofát vágnának, ha meglátnák, hogy a két várossal arrébb lévő kupiban pincérkedik tizenegyig. Éjfélkor, mire ágyba zuhan, meg is őrülne, ha Lucas rá akarna mászni. Mondjuk, ha megpróbálná, a saját farkával fojtaná meg. Bár Lucas is érzi, hogy mostanában a barátnőjét szétfeszíti valami különös düh-féle. Franciska szerint persze, ezt is a fáradtság teszi. Mert Franciska hülye, és szerinte mindennek a kimerültség az oka. A barátnője számára felfoghatatlan, hogy valaki hajlandó tenni is a céljai megvalósításáért. Csakúgy, mint az, hogy az élet néha lemondásokkal jár. Meg kompromisszumokkal.
Úristen, milyen képet vágott az a senkiházi Pali, amikor meglátta a kocsit! Az de jó volt! Ahogy döbbenten siklott végig annak a pöcsnek a tekintete a bőr üléseken, az ajtó világításon és az automata váltón.
– Ez új? – kérdezte rekedten.
Milyen mámorító érzés volt odalökni a választ.
– Persze.
– Hol is élsz?
– Osztrákban.
– Nem semmi!
– Mi ott így élünk – alig bírta visszatartani a röhögést.
Pedig de jó is lett volna a pofájába vicsorogni: Na, mi van Pali? Irigykedsz? Neked a szaros egyetemi tanári fizetésedből a büdös életbe’ nem lesz ilyened! Kitörölheted a valagadat a diplomáddal! Emlékszel még hogy lenéztél, amiért kurvára nem volt kedvem befejezni az egyetemet? Na, most nézzé’!
Csak ez az állandó könnyezés ne lenne. Franciska szerint normális, hogy negyvenöt felett mindenféle nyavalyája van az embernek. Eh, az a Franciska, tényleg, milyen okosnak képzeli magát! Ha annyira tudja, mi a dörgés, akkor miért egy tizenöt éves kocsit vezet. Ja, kérem, aki egy évben négyszer utazgat mindenfelé a világban, az ne csodálkozzon. Főleg, ha nyolc óra előtt nem hajlandó kimászni az ágyából.