– Anyuci, lehet nekem is műkörmöm?
– Dehogy lehet!
– Naa, kérlek… – búgta szelíden a tizenkét éves kislány.
– Csak tönkremennének a körmöcskéid a ragasztótól – próbálta meggyőzni észérvekkel az anyja.
– És ha csak most, egyszer kipróbálnám? Egyetlenegyszer? Úgyis nyár van…
– De az olyan csúnya! Főleg a te pici ujjacskáidon. Hogy nézne már ki? Nincs is olyan kicsi műköröm.
– Anita is vehetett magának a szülinapjára. Neki is úgy engedte meg az anyukája, hogy pár napig lehet rajta, aztán le kell szedni.
– Inkább fessük ki csillogós piros lakkal, jó?
– De anyuuu… – váltott könyörgésre a kislány.
– Felhívom Anita anyukáját, és megkérdezem.
– Köszi! – ujjongott a lánya.
– Ne köszönd, nem ígértem semmit. Csak felhívom. Az még nem jelenti azt, hogy meg is engedem.
– Olyat válassz, ami nem ormótlan, mert ezek nekem mind óriásinak tűnnek – próbált szigorúságot sugározni az anya, aki néhány nap könyörgés után végül beadta a derekát.
Csak most, csak néhány napra, csak otthon. Jó, Anitának megmutathatja. De utána nincs mese, le kell szedni.
A kislányt ezek a részletek már egyáltalán nem érdekelték. Izgalomtól kitágult orrlyukakkal, kipirult arccal, csillogó szemmel vetette magát az áruház műkörmös részlegére.
Egyik dobozt a másik után kapkodta le, hogy megtalálja a legszebbet.
– Ezt nézd! Ezek nem is olyan nagyok! – lelkendezett.
– Hmm – bólintott elismerően az anya. – Egész csinos.
– Tetszik? – kérdezte reménykedve a gyermek, aki szerette volna, ha az anyja is megbékél a helyzettel, és végre osztozik az örömében.
– Igen – válaszolta szelíd hangon.
Ha már megengedte, nem akarta elrontani a pillanatot.
A fekete-fehér mintás, apró sárga virágokkal díszített körmök még az ízlésesebb, otthon felragasztható darabok közé tartoztak.
– Kinek kell pisilni? – kérdezte az anya, ahogy beléptek a múzeum épületébe.
Több mint tíz év alatt már megszokta, hogy félóránként felteszi ezt a kérdést, valahányszor elindulnak valahová.
Ezúttal csak a lánya érezte szükségét, hogy bemenjenek a mosdóba. A férje és a fia letelepedtek az előtérben.
– Segítesz?
– Miben? – kérdezte meglepetten az anya.
– Hát… kinyitni az ajtót – jött a fülkéből a türelmetlen válasz.
– Már hogy tudnék, amikor te bent vagy, én meg kint?
– De nem tudom kinyitni!
– Hogyhogy?
– Úgy, hogy egy gombot kell elfordítani, de nem megy a körmömtől.
Az anya üveges tekintettel bámult az ajtóra.
– Te most viccelsz.
– Anyu… – csattant fel a kislány. A hangján már hallatszott a félelem. – Nyisd ki, kérlek!
– Nem hiszem el, hogy egy gomb kifog rajtad. Próbáld elfordítani – többféleképpen is.
Odabentről a kétségbeesett küszködés hangjai szűrődtek ki.
– Gyere be és nyisd ki az ajtót! – kiáltotta a kislány sírva.
Az anya megértette, hogy először meg kell nyugtatnia gyermekét.
Tudta, hogy a zár feltehetően egyszerűen működik, de ahhoz, hogy a lánya ki tudja nyitni, előbb össze kell szednie magát.
– Vegyél egy nagy levegőt, és lépj hátrébb az ajtótól! Ne nyúlj hozzá! Először meg kell nyugodnod. Te is tudod, hogy ez csak egy vécéajtó, nem valami bonyolult rejtvény. Már vagy száz ilyet kinyitottál. Ez csak egy gomb, amit épp csak egy kicsit kell elfordítani. A körmöd ebben nem akadályoz.
– Jó… – hüppögte a kislány.
– Tartsd úgy a kezed, hogy az összes ujjad a padló felé nézzen. Megvan?
– Igen.
– Szuper. Most fordítsd el úgy, hogy a hüvelykujjad körme az ajtót nézze.
– Jó…
– Ha ez is megvan, akkor így, oldalirányból helyezd rá az ujjaidat a gombra. Így már biztosan el tudod fordítani.
Végtelennek tűnő másodpercek múlva az ajtó végül kinyílt.
– Na ugye, hogy meg tudtad csinálni! – lelkendezett az anya.
– Hát persze… – morogta a kislány, elfojtva a kitörni készülő sírást. – Letörtem a körmeimet, és úgy nyitottam ki…
Pillanatokkal később teljesen átadta magát a kiadós, feszültségoldó zokogásnak.