Muszáj volt festenie. Ingyen is elvállalta volna, sőt, még úgy is, ha ő fizet, csak csinálhassa. Minél nagyobb falfelületen. Annyira kellett valami, ami eltereli a figyelmét, hogy meg sem lepődött azon, hogy a fura, lengyel fickó a háza előtt szólította meg, amikor ő éppen a házszámot festette újra. A férfi állítólag sokat hallott Melindáról és csodálta a munkáit. Arra kérte, gondolja újra az új házának a falait. A nő olyan természetesnek vette a bókot, hogy nem is csodálkozott, mégis honnan tudhatott róla az az ember bármit. Amint a kezében érezte az ecsetet, orrában pedig a festék mámorító illatát, megszűnt a külvilág. Csak ő volt, csak ő számított. Végre egyedül lehetett, és átgondolhatta az elmúlt heteket, és az újonnan felfedezett érzéseit.
Nem tudta megfogalmazni, mi vonzotta annyira Rolandhoz. Azt hitte, a csillogás, a pezsgő élet, és a fotós különös, rosszfiús tekintete csak addig tartja majd lázban, amíg anya nem lesz. Ráadásul Barnabás mellett is megkaphatott bármit, a pezsgésen kívül. Roland előtt minden kapu megnyílt. Mindenki ismerte, és nemcsak szerette, de félte is. Utóbbit Melinda sosem értette igazán. Neki is különös volt eleinte, hogy a szakma legtöbb férfi képviselőjével ellentétben Rolandból hiányoztak a feminin vonások. Kilógott a sorból férfias, vadóc megjelenésével, zord tekintetével.
Melinda egyszer hallotta a férfit veszekedni. Egy idősebb nővel kapott hajba egy klubban, egy zárt körű rendezvényen. A nő Roland arcába köpött, és mocskos, aljas maffiózónak hívta, majd kifejtette, mennyire szeretné ő verni az utolsó szöget a férfi koporsójába. Azt visította, addig nem nyugszik, amíg nem biztos benne száz százalékig, hogy Roland „nem bírja magát kikaparni a ráhányt szarkupac alól”. Élesen élt Melindában az emlék, mert akkor nagyon megijedt. Mélyen felzaklatta a nő tekintete, és a félelem, hogy Roland esetleg valami nagyon rosszat tett. A férfi később azt állította, hogy a nő drogfüggő, és feltehetőleg hallucinált.
Néha látta Rolandot kétes alakok társaságában, de Melinda soha sem mert rákérdezni, hogy kik azok. A férfi időnként kihangsúlyozta, hogy „ebben a szakmában nem lehet nem elkurvulni, főleg akkor, ha az ember sokáig fenn akar maradni”. Melinda szerencsére sosem akart ennél többet tudni. Őt csak a partik érdekelték és az, hogy kivételezettnek érezhesse magát. Pezsgett a vére a limuzinoktól, amelyek olyan klubokba szállították őt, ahová a legtöbb embernek esélye sem volt bejutni. Roland neve mindenhol a lista élén szerepelt, de a legtöbbször meg sem kellett szólalnia, azonnal nyíltak az ajtók. Melindát felizgatták az irigy tekintetek, amelyek általában kísérték. Tudta, hogy soha, senki sem léphet a nyomába. Rolandnak ő kell. Természetesen tisztában volt azzal, hogy a férfi számtalan nőtt vitt ágyba vagy a limuzinja hátsó ülésére. Ugyanakkor ismerte annyira a fotóst, hogy Melindán kívül senkit sem bír néhány óránál tovább elviselni. Melinda tudta, mikor kell beszélni, mikor kell hallgatni, szenvedélyesen szeretni vagy anyai gyengédséggel pusztán a férfi homlokát simogatni.
– Nem tud esetleg bejárónőt ajánlani? – kérdezte rossz angolsággal a férfi.
Melinda egy pillanatig zavartan meredt a megrendelőre.
– Bocsánat, megijesztettem? Elnézést!
– Nem, dehogy – dadogta Melinda. – Csak annyira belefeledkeztem az alkotásba, hogy hirtelen azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány – nevetett zavartan.
– Sajnálom, nem akartam megzavarni!
– Mit is mondott, milyen nemzetiségű?
– Lengyel.
– Igaz, igaz, hiszen még mondtam is, hogy én is ismerek egy lengyel nőt.
– Igen. Talán ő is vállal takarítást?
Melinda elgondolkozott. A férfi háza elég nagy, és ki tudja, mennyire terhelné le Nadiát, ráadásul a gyerekeit sem szívesen bízná másra.
– Nem…ő nem – füllentette végül. – Viszont tudok ajánlani ügyes kezű lányokat, akik a környéken vállalnak munkát.
Melinda jó pár bejárónőt elfogyasztott már, akadt bőven, akit a különös mosolyú figurának ajánlhatott.
– Átküldök pár telefonszámot, ha megfelel.
– Igazán kedves, köszönöm! Nem is zavarom, további jó munkát.