Hajnali kettőkor még a mennyezetet bámulta. Nem is olyan régen még Melindában és saját magában gyönyörködött szeretkezés közben a teljes plafont befedő tükörben. Most csak a saját szenvedő sziluettjét nézhette, amint mozdulatlanul fekszik. Roland sem a hiányhoz, sem az erős érzelmekhez nem volt hozzászokva. A korának tudta be a különös változást, amin az utóbbi hónapokban keresztülment. A legjobban azonban a zöld szemű szörny felbukkanása aggasztotta. Soha életében nem kellett féltékenynek lennie. Erre most, vénségére szembesül azzal, mit okozott másoknak annyi éven át. Nem mintha megbánta volna, csupán belátta, hogy rém kellemetlen állapot.
Roland nem Barnabásra volt féltékeny. A legkevésbé sem zavarta a számára férfiatlan jelenség. Sőt, Barnabásra szükség volt a gyerekek miatt. Ahhoz, hogy Melinda fesztelen legyen, amikor mellette van, biztonságban kellett tudnia a gyerekeit. Damian kergette az őrületbe a híres fotóst, és az, hogy Melinda minden nap hosszú órákat töltött a férfi házában. Eleinte nem volt gond, ám az utóbbi időben a lengyel fickó folyamatosan kereste a nő társaságát. Kávéval kínálta, és hosszan locsogott neki ahelyett, hogy hagyta volna dolgozni. Melinda ráadásul, saját bevallása szerint egészen megkedvelte a fura férfit, akiről semmit sem lehetett tudni. Legutóbb például a szerelem fontosságáról zagyvált össze mindenféle baromságot az egyetlen nőnek, akiért Roland hajlandó lett volna bármit megtenni. Damian ugyanakkor túlságosan egyszerű volt egy olyan nő számára, mint Melinda. Szinte mindig ugyanolyan szürke pólót és egy fekete rövidnadrágot hordott. Standpapucsban járt, és egyáltalán nem adott a jó megjelenésre.
Azon a bizonyos napon azonban valami megváltozott. Damian elegánsan, vasalt ingben, friss frizurával, új cipőben jelent meg az éppen Rolanddal beszélgető Melinda mellett. Hibás angolsággal szólította meg a nőt, akiért a fotós szerint mindketten rajongtak.
– Gyere, mutatnom kell neked valamit – búgta a férfi, Melinda pedig azonnal megszakította a videohívást.
Rolandot elöntötte a düh.
Azóta akárhányszor felelevenítette magában a pillanatot, ahogy az a féreg megállt az ő Melindája mellett, pontosan ugyanúgy érezte magát, mint akkor, amikor megtörtént. Felült az ágyában. Ezt így nem lehet kibírni. Reggel az első dolga lesz, hogy felhívja az egyetlen embert, aki egy ilyen helyzetben segíteni tud. Az altatós fiolához nyúlt, hogy bevegyen egy szemet. A tenyerébe öntötte a tégely tartalmát. Egy pillanatig üveges tekintettel meredt a gyógyszerkupacra, majd hirtelen mozdulattal elhajította az egészet. A pirulák hangtalanul tűntek el a vastag gyapjú szőnyeg szálai között.
Felállt, majd határozott léptekkel a dolgozószobájába sietett. Előszedte a zárt fiókból a régi, egyszerű telefonkészüléket. Keresett egy használatlan SIM kártyát, és behelyezte a telefonba. Gyorsan, gondolkodás nélkül tárcsázta a számot, amelyet hiába nem hívott legalább hét éve, mégis fejből tudott. Nem zavarta, hogy még nincs reggel. Tudta, hogy a másikat sem fogja. Ahogy a hívott fél meghallotta a fotós hangját, megörült.
– Roland! Ez ám a meglepetés! Azt hittem, már rég visszavonultál.
A fotósnak azonban nem volt kedve csevegni, ráadásul el is bizonytalanodott.
Reggel befogott orral húzta le a vécén a savban feloldott telefont, és a tucatnyi SIM kártyát. Soha többé nem akarta őket használni. Azután első dolga volt megvenni a repülőjegyet a szigetre. Látnia kell Melindát, és beszélnie kell vele. Nem telefonon vagy videón. Személyesen. Úgy, hogy közben látja a nő arcának minden egyes apró rezdülését, amelyet a képernyő nem ad vissza. Éreznie kell Melinda pulzusát, ahhoz, hogy tudja, igazat beszél-e. Tudnia kell, hogy csak őt, Rolandot szereti, most és mindörökké.