Nadia bezárta a táncstúdió ajtaját, a kulcsot pedig zsebre vágta. A kirakatból látta, hogy Barnabás az autó mellett áll. Mindig így várta, amikor a nő órát tartott. Karba tett kézzel, kisfiús mosollyal az arcán, fenekével a kocsi orrának dőlve. Nadia pedig minden alkalommal megállt egy pillanatra, hogy elraktározza a képet, ahogyan a szerelme arra vár, hogy végre átölelhesse.
– Mennyi időnk van még? – kérdezte a férfi, mikor már Nadia nyakába fúrhatta a fejét.
– Azt mondta Anyu, hogy ott alszik, ha szeretnénk. Mégiscsak ma van az első évfordulónk.
– Nem is vacsorázni viszlek – kuncogta Barnabás, majd kinyitotta Nadiának a kocsiajtót.
A négy kislány már önfeledten játszott a kertben, mire Melinda a kapuhoz ért.
– Biztos nem lesz gond? – kérdezte türelmetlenül Nadia anyját.
– Ugyan aranyom, mi baj lehetne? Szófogadó, kedves gyerekek. Nézd meg, milyen jól mulatnak.
Melinda lassan biccentett a fejével. Tényleg nem volt soha gond abból, ha a lányok együtt aludtak.
– Nektek is évfordulótok van, ti is ünnepeljétek meg – szólt rá színlelt szigorral a nagymama.
– Gyere drágám – türelmetlenkedett Roland. – Átadják az asztalunkat, ha nem érkezünk meg időben.
– Rendben – erőltetett magára nyugalmat Melinda. – Ha bármi történik, szólj, kérlek!
– Nem lesz semmi probléma életem – nyugtatta Nadia anyja az aggódó exmodellt –, menjetek, és csak egymással törődjetek. A gyerekeknek itt vagyok én, a nagyanyjuk.
A szótól megremegett Melinda térde. A lengyel asszonynál jobb nagyszülőt valóban nem lehetett kívánni sem, és ugyanolyan hévvel szerette az övéit, mint Nadia gyerekeit. Hogy a szívében mi lakozott, azt nem lehetett tudni, de látszólag nem tett különbséget a négy kislány között.
Amíg Melinda a mosdóba ment, Roland rágyújtott. Nagyon ritkán cigarettázott, de most, az évfordulón, izgatottságában megkívánta. Több, mint egy év telt el a cifra eseménysorozat óta, amelyet ő indított el. Ez a titka azonban továbbra is rejtve maradt, és nem állt szándékában valaha is felfedni. Még mindig összeugrott a gyomra, ha felrémlett előtte az üzenet, amelyet az azóta sósavban feloldott telefonra kapott: Elintéztem.
Újra remegni kezdett a térde, mint akkor, amikor besurrant Melindáék garázsába, hogy az asszony festőszerszámait dobozostul visszacsempéssze a helyére. Időnként azzal álmodott, hogy símaszkban, játékpisztollyal a kezében csendre inti a reszkető Nadiát. Néha még hallotta a tompa puffanást, ahogyan a hátizsák földet ért a gyermekeiért aggódó anya lába mellett. A táska, amelyben a Damian által lopott készpénzkötegek lapultak, megtoldva azzal a pénzzel, amelyet Roland tett hozzá, hogy lelkiismeret-furdalását enyhítse. Ki tudja, mi lett volna Damianból? Lehet, hogy tényleg meg tudott volna változni, és most valakinek jó társa lenne. Igaz, a fotós azzal nyugtatta magát, hogy nem volt rá esély, hiszen a féltékenység szörnyű dolgokra képes rávenni az embert. Márpedig Nadia szerette Barnabást, és nem ment volna vissza ahhoz a férfihoz, aki bántotta.
Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a a fejében cikázó gondolatokat. Mélyet szívott a cigarettába, majd a füsttel együtt kifújta a nyugtalanságot is a testéből. Most ünnepelnek. Egy évvel ezelőtt két rövid, egyszerű ceremónia keretében a két szerelmespár összeházasodott. Nadia és Barnabás Lengyelországba utaztak nászútra, és a nő anyjával együtt tértek vissza a szigetre, aki lelkesen vetette bele magát a nagymama szerepébe.
Bő félórás út vezetett az erdőhöz, ahol a lakókocsi állt. A tulajdonos már várta a párt. Ahogy meglátta a felé közeledő autót, felkapcsolta a sárgásfehér fényű égősort, amely a szállássá alakított járművet borította. Nadia meglepetésében a szájához kapott. Barnabás büszkén figyelte szerelme reakcióját, izgalomtól csillogó tekintetét.
– Köszönöm – súgta Nadia.
– Én köszönöm, hogy jöttél. Amíg nem ismertelek, azt hittem, az a legfontosabb, hogy milyen körülmények között élek. Az, hogy szép legyen a házam, és tökéletesen vasalt az ingem. Melletted viszont rájöttem, hogy az számít igazán, hogy aki mellettünk van, azzal igazán egy test és lélek legyünk. A körülmények nem számítanak, csak az kötelék, ami eltéphetetlen.
Nadia nem szólt. Még emlékezett rá, amikor azt képzelte, hogy az a szép ház, amit takarít, az övé. Ott és akkor ő is vagyonról fantáziált, és Barnabásban látta az utat a vágyott élethez. A férfi vállára hajtotta a fejét, és mély, megkönnyebbült sóhaj tört fel a mellkasából.