Teljesen elállt a havazás, mire megérkeztünk a kikötőbe. Egységes, vékony, fehér réteg borította a hajókat, amelyet a hold fénye varázsolt csillogóvá. Az étteremhez vezető keskeny, murvás sétányon épp csak foltokban maradt meg a hó. A szilveszteri vacsorára érkezők cipője nem kímélte.
Csalódtam, amikor a pincér nem kétszemélyes, hanem egy nyolcfős asztalhoz kísért bennünket. Még sosem voltam „befizetős” évbúcsúztatón, de fel sem merült bennem, hogy idegenekkel kerülünk egy társaságba. Az ültetőkártyák láttán azonban elmosolyodtam. Négy Varga vezetéknevű párt ültettek össze. Ez végül is jó poén, annak ellenére, hogy nem sok kedvem volt ismerkedni. Óhatatlanul kiszámoltam, hány órát kell minimum ezekkel az emberekkel együtt töltenem. Ráadásul mivel mi érkeztünk először, még azon is izgulhattam, milyen társaságunk lesz.
Túl sokáig nem kellett várni, hogy megtudjam. Néhány percen belül ugyanis az összes Varga megérkezett. Két egészen fiatal és egy nyugdíjas pár lett a szilveszteri társaságunk. A beszélgetés érthetően döcögősen indult, és az asztal nem túl nagy méreténél fogva szó sem lehetett privát diskurzusokról.
Végül a nyugdíjas férfi vette magához a szót.
– Akkor kezdem én a bemutatkozást – fogott bele harsányan. – Bár még az is lehet, hogy ismertek, hiszen néhány évvel ezelőttig én voltam a környék legnagyobb vállalkozója.
Körbepillantott, mintegy időt hagyva nekünk, hogy kotorászhassunk az emlékeinkben. Mi a férjemmel előző nap költöztünk, úgyhogy a többiekre néztünk, akik zavartan pislogtak ide-oda.
A férfi láthatóan nem várt valódi reakciót.
– Sebaj, akkor mondom: jelenleg taxisofőrként dolgozom, mert a vége felé sajnos nagyon bedőlt az a piac, amelynek meghatározó szereplője voltam. Pedig – köhintett jelentőségteljesen – nálam nagyobb vállalkozó nemigen akadt errefelé. Még politikusok is jártak hozzám, akkora befolyásom volt. Hatalmas vagyonom volt, amit aztán a vállalkozás fel is szívott – legyintett.
Tekintetét a mellé lépő pincér kezében lévő borosüvegre emelte.
– Jó lesz – vetette oda kurtán. – Vagyis – gondolta meg magát hirtelen –, mutasd csak, fiam!
A pincérnek a szeme se rebbent az udvariatlan megszólításra. Készségesen nyújtotta át a palackot.
– Na, akkor ezt most tedd be sürgősen a hűtőbe, mert így ihatatlan – szólt rá keményen. – Mégis mit gondoltatok? Hogy jó lesz ezeknek a lóhúgy is?
A fiatal pincér arcából kiszaladt a vér, szája elvékonyodott. A faragatlan stílus egyszerre taglózta le és lázította fel. A keze megremegett, mégis nyugodt, bársonyos hangon szólalt meg.
– Minden italt szigorúan az előírásoknak megfelelő hőmérsékleten tárolunk. Ennek a bornak az ideális hő…
– Nehogy kioktass engem a megfelelő hőmérsékletről, te – rivallt rá az egykori nagyvállalkozó. – Azt mondtam, hogy tedd a hűtőbe! Csak nem fogsz vitatkozni velem? Nem azért fizettem!
A pincér kurtán meghajolt, és elsietett. A felesége együttérző felháborodással csóválta a fejét. Az asztaltársaság többi tagja kínos csendben babrálta az előtte lévő evőeszközt, vagy ami épp a keze ügyébe akadt.
Ahogy magunkra maradtunk, színpadiasan tárta szét a karját.
– Nekem… – dohogta – nekem akarja elmagyarázni, hogy milyen hőfokon kell felszolgálni a Pinot Noir-t? Nekem?
Vastag, ősz szemöldöke a homlokáig szaladt, szája sarkába gúnyos mosoly költözött. Megemelte a villáját, de csak azért, hogy hanyag mozdulattal visszadobhassa az asztalra. Felesége szelíden, némán simított végig a férfi galambszürke zakóba bújtatott karján.
A feszültséget a vacsora felszolgálása oldotta fel. Sőt, némi vidámságot is hozott a tény, hogy a Vargáknak nemcsak a vezetéknevük, hanem az ízlésük is megegyezett. A kétféle menüből minden páros ugyanazt választotta. Az egyforma tányérok jó alapot szolgáltattak ahhoz, hogy jó hangulatú beszélgetés induljon el. A taxis-nagyvállalkozó időről időre ellenőrizte bora hőmérsékletét, majd elégedetlen fejcsóválással újra a hűtőbe küldette.
Már kezdtem aggódni, hogy a legidősebb Varga végleg lemarad az italáról, amikor végre az egyik teszteléskor lelkesen kurjantott:
– Na, végre! Erről beszéltem! – csettintett elégedetten a nyelvével.
Az asztaltársaság egy emberként könnyebbült meg. A bor hőmérséklete óhatatlanul az est központi témájává nőtte ki magát. Vargáné barnáspirosra púderezett arca is felragyogott. Talán a közös örömtől, talán attól, hogy végre felszabadul a szerencsétlen pincér a vegzálás alól.
Varga nagyúr csillogó szemmel figyelte, ahogy pohara félig megtelik. Udvarias mosoly kíséretében megköszönte, majd az asztal közepén álló kólásüveg után nyúlt. Lendületes mozdulattal lecsavarta a kupakját, és a szoba-hőmérsékletű üdítővel úri magabiztossággal felhígította a közel másfél óra alatt lehűttetett Pinot Noir-t.