Nem bírom tovább. Hiába próbálom, nem megy. Elindul felé a kezem – vagy inkább tolom –, hogy megérintsem a combját, de félúton megállok. Pedig rövid szoknya van rajta. Feszes, barna, kókuszillatú bőre akár hívogató is lehetne. Csakhogy nem nekem. Én alig fél év után besokalltam.
Már a harmadik hónapban éreztem, hogy valami megváltozott bennem. Először csak a szeretkezéseink számát ritkítottam. Szerintem észre sem vette, olyan jól megoldottam. Felajánlottam, hogy ne passzolja le a gyerekét az apjának, hanem legyünk hármasban. Még örült is neki. Értékelte a hozzáállásomat. A kislány kicsit idegesített, mert elképesztően sokat beszél, de legalább gyorsabban telt az idő. Kockázatos húzás volt, hiszen onnantól kezdve sóhajtozott, hogy bezzeg én milyen jó apa vagyok. Szerinte azért, mert már két gyereket felneveltem. Nem tudom. Lehet, a fiaim másként gondolják.
Ő most azt hiszi, komolyabbra akarom venni a kapcsolatot. Hogy talán még az összeköltözést is fontolgatom. Pedig eszem ágában sincs újra gyereket nevelni. Belefáradtam. Túl nagy a korkülönbség. A kislánynak a nagyapja is lehetnék, neki pedig az apja.
Nagyon jó nő, az tény. Imádom a szeplőit, és azt a rengeteg szemüvegét. Mindig olyat választ, ami tökéletesen passzol az öltözékéhez. A vastag, lila keretes áll neki a legjobban: igazi kis dög benne. És a körmei! Elképesztő fantáziája van a manikűrösének. Ha tíz évvel fiatalabb lennék, talán elég is lenne mindez. Akkor még lenne kedvem iskolába kísérni a gyerekét. Így meg… szegény kislány, amilyen jó szolgálatot tesz éjjel, olyan nyűg napközben.
Én meg közben szemétládának érzem magam. De most mondjam meg az anyjának, hogy nem kívánom? Hogy lefáraszt az a rengeteg energia, ami szétfeszíti? Hogy idegesít néznem azt a rémes, állandó pörgést? Nekem erre már rohadtul nincs szükségem. Azt sem értem, mi a fenének rohangál folyton. Ha nekem negyvenpár évesen ennyi lóvém lett volna, mint neki, a seggemet sem emeltem volna fel a kanapéról. Ekkora örökséggel szakácsom és sofőröm is lenne. Ez meg megy, mint a golyó. Ilyen üzleti találkozó, olyan partneri egyeztetés.
Mondjuk a kocsija piszok jó. Abban még lakni is lehetne. Neki bezzeg nem lesz olyan gondja, hogy nem tudja fenntartani. Nem mintha elmondtam volna az igazat. A környezettudatosság jobb duma. Meg az, hogy szeretek sétálni és biciklizni. Ez végül is igaz, de ha bejön a rossz idő, már kevésbé leszek lelkes.
Addigra viszont le is kell zavarnom a szakítást. Sőt, a napokban ki kell mondanom, hogy vége. Akkor lesz ideje összeszedni magát ősz végére, és az ünnepekre már be is újíthat valami korabeli fickóval. Úgyis az a mániája, hogy a karácsony kapcsolatban az igazi. Az ő szemszögéből érthető. Egész évben hajt, mint az eszelős, decemberben pedig kifújja magát. Ilyenkor élvezi a munkája gyümölcsét – meg persze azt, amit a nagyszülei ráhagytak. Mesés helyekre utazik, a legjobb éttermekben eszik, és a nap huszonnégy órájában úgy néz ki, mint egy hercegnő. Idén a Maldív-szigeteken foglalt egy víz fölé épült luxusvillát, teljes személyzettel. Amíg ő rétesliszt-finomságú homokban sétál, én befagyott orrlyukkal szelem majd át a várost. Igaz, ő abban a hitben van, hogy velem fogja szürcsölni a pezsgőt a jacuzziban, elalvás előtt. Ami egyetlen fillérembe sem kerülne.
A kocsi fog a legjobban hiányozni. Sokkal jobban illik hozzám, mint hozzá. Mindenki azt hiszi, hogy az enyém. Naná. Ilyet érett férfiak vesznek, nem nyughatatlan, kisgyerekes anyukák. Basszus, ez az autó a mindenem. Leszarom a Maldívot, de ez a kocsi egy állat. Az én zabolátlan állatom. A kormány belesimul a tenyerembe, én pedig szabályosan beleolvadok a finom, puha bőrülésbe.
Határozottan megmarkolom a combját. Szinte kapaszkodom belé, nehogy az ösztönöm megint más irányt vegyen. Összerezzen a szorítástól, majd gyengéden a kezemre teszi az övét.
Jövőre is ráérek fagyoskodni.