K., ügyvezető
Az első igazi tükröm. Az a fajta, amibe fáj belenézni. Amikor megismertem, alig volt idősebb nálam, mégis fényévekkel járt előttem. Okos, magabiztos nő volt, egy sikeres vállalkozás élén – ugyanazzal a diplomával, mint én. Ráadásul gyönyörű és elbűvölő. Én pedig ott álltam előtte, a nadrágom szélébe kapaszkodva, és vártam, vajon megfelelek-e neki.
Megfeleltem. De közben végtelenül irigy voltam. Hosszú időbe telt, mire ez a rossz érzés lassan megfigyeléssé, majd tanulni akarássá alakult. Haragudni nem lehetett rá — és nem is volt miért. Egyenessége és őszintesége kedvességgel párosult, inkább terelt, mint utasított. Ha hibáztam, segített megoldani. Nem kellett tőle szoronganom.
Megtették helyettem mások. Azok, akiket bosszantott a látszólagos tökéletessége. Mert ott, abban a közegben nem volt szemmel látható hibája. A munkáját kivételesen végezte, pontosan tudta, kivel hogyan kell bánnia, és öröm volt ránézni is. Én pedig irigykedtem, egészen addig, amíg bele nem nyugodtam abba, hogy nekem úgysem sikerülhet ilyesmi.
Nem volt egészséges hozzáállás, de akkor és ott ez mentett meg attól, hogy rá haragudjak. Ne őt okoljam azért, ami nekem nem ment. Mégis hogyan ment volna, ha meg sem próbáltam? Igaz, még csak hasonló élethelyzetbe sem kerültem. Hiszen nem akartam magasra törni, sikereket elérni. Fel sem merült bennem, hogy az számomra is lehetséges. Biztosra vettem, hogy a siker kiváltság, ami nem adatik meg mindenkinek.
Talán anyagi helyzethez vagy kivételes képességekhez kötöttem.
„Neki sikerült? Persze, más helyzetből indult… A szüleinek jól menő szállodája van. Neki is? Jó, hát ő zseni. Egy év alatt kettőt végzett az egyetemen…” Ilyenekkel nyugtattam magam — és működött is. Bemásztam abba a kényelmes szerepbe, hogy én úgyis csak egy bizonyos szintig juthatok el, ha elég ügyes és szorgalmas vagyok. Pedig az voltam. Csak azt nem tudtam, hogy ez bőven elég lenne. Feltéve, ha van hozzá akarás.
K-nak talán az volt a szerencséje, hogy nem tudta azt, amit én hittem. Ő egyszerűen csak élte az életét annak a luxusával, hogy tisztában volt a képességeivel. Látta, mit ért el. Miért korlátozta volna magát? Miért képzelt volna falakat maga elé? Eszébe sem jutott az, amit én törvényszerűnek hittem. Abban igazam volt, hogy nem elég jónak lenni: kell valami plusz. Legalább egy eltökélt szándék. Meg némi hit.
Én pedig sokszor visszanéztem a cél felől, és megállapítottam: jó, oké, végül is beértem, és nyertem is, de na… biztosan jobb lett volna az eredmény sok pénzzel, szép ruhában, szabályos fogsorral.
Miután sokat beszélgettem K-val, kezdtem ráérezni a lényegre. Nem jobb nálam — csak nem méri magát másokhoz. Nem keres indokot arra, miért ne lehetne még sikeresebb. Nem jutnak eszébe olyan képtelen gondolatok, mint nekem.
És ez a felismerés fájt a legjobban. Hogy nem a környezet, nem az anyagiak, nem a körülmények építették körém azt a vaskos, szűk ketrecet, amiben éltem.
Hanem én. Kizárólag én.