A szél abban a pillanatban támadt fel, ahogy a talpa a nedves homokhoz ért. Mintha csak megérezte volna, hogy a hatvanas évei végén járó asszony megkezdte aznapi, öt kilométeres sétáját a hosszú, ezeregyszáz méteres partszakaszon. A nap ugyanúgy tűzött, ahogyan szinte az év valamennyi napján. Barna, ráncos bőrén még a hűs fuvallat ellenére is érezte az erős sugarakat.
Ahogy minden áldott nap, most is megállás nélkül sétált ütemesen oda-vissza a sárga homokkal feltöltött óceánparton. Ahogy egyetlen alkalommal sem, most se nézelődött túrája közben. Nem volt kíváncsi az arcokra, a fedetlen női mellekre, a szaladgáló apukákra és kisgyerekekre. Amúgy sem lett volna kedve ismerősökkel találkozni, hogy aztán megállítsák néhány szóra. Abból mindig legalább fél óra lesz, ha nem több. Ennek ellenére azt, hogy egy házaspár minden szerdán szembe jött vele, akarata ellenére is megjegyezte. Mégis, úgy tett, mintha nem tűnne fel neki. Pedig a magas, szőke nő minden alkalommal széles mosollyal próbálta üdvözölni az „ismerőst”. A barett sapkás férfi karja is köszöntésre lendült a találkozások alkalmával.
Paulina viszont nem ismerkedett.
Bár soha ne is tette volna.
A képek a férfiről, aki már vagy tíz éve, hogy becsapta maga mögött a bejárati ajtót, és az unokáról, akit olyan messzire vitt tőle az anyja, megállás nélkül cikáztak a fejében. A szerelme utolsó, dühös szavai, a kislány kacagása a sirályok visításával és a parton morajló tömeg hangjával keveredett az elméjében. Neki muszáj volt gyalogolnia.
Ameddig lehetett, futott, és sorra mászta a sziget hegyeit, szikláit. Amikor az orvosa felhívta a figyelmét, hogy a szíve már csak a kényelmes sétát bírja, váltania kellett.
Bár szívesen ment volna ő már akár a túlvilágra is, de maradnia kellett. Mi lesz, ha a kislány egyszer majd eljön hozzá? Nem teheti meg, hogy nem várja tárt karokkal.
Vajon tudja az a magas, szőke, hogy milyen szerencsés?
Azok ketten kézenfogva ballagnak el minden szerdán mellette, lesve, hogy észreveszi-e őket. Persze, hogy észreveszi. Se nem hülye, se nem vak. De ő már nem ismerkedik.
Peter más. Ha ő nem lenne, akkor már rég megfulladt volna. Peter az oxigén, amely őt életben tartja. Beszél hozzá, időnként elkíséri néma, monoton sétájára. Néha, amikor érzi, hogy Paulina ereje fogytán van, elviszi vacsorázni. Peterrel jó beszélgetni. Ő tudja, hogyan szóljon hozzá, hogy úgy érezze, minden a legnagyobb rendben van, és nincsen ordító űr a mellkasában. Peter, mint egy igazi, jó szomszéd mindig benéz hozzá. Megkérdezi, hozzon-e valamit a boltból. A nagybevásárlásra is mindig elkíséri. Ha valami elromlik, megjavítja. Ha fúrni kell, felfúrja. Szinte kérni se kell. Peter egyszerűen tudja, mire van szüksége.
Néha cigarettáznak és söröznek a naplementét bámulva.
Ezen a szerdán azonban a magas szőke és a barett sapkás nem jött szembe. Paulina gyomra összerándult. Pontosan ezért nem ismerkedik. Mert az emberek előbb vagy utóbb, eltűnnek mellőle. Ő pedig ott marad sajgó mellkassal, értetlenül bámulva a semmibe.
Pedig magában Dawn-nak és Thomasnak hívja őket. Akarata ellenére nevet is adott nekik, erre tessék: eltűntek.
Legszívesebben elmesélné Peternek, de minden bizonnyal bolondnak nézné. Hogy is mondhatná, hogy régen látta már Dawnt és Thomast, amikor nem is ez a nevük. Azt sem tudja, kik. Milyen bolond dolog ez. Öt kilométeren át reménykedik, hogy a szeme sarkából megpillantja a színes, csíkos bikinit, és a fehér sapkát.
Ma úgy fog tenni, mintha nem lenne otthon. Igaz, Peter akkor is tudni fogja, hogy bent lapul. Ismeri már Paulina összes játékát. De akkor is. Ma nem mozdul ki. Kivárja, amíg a férfi feladja, és lefekszik aludni. Akkor majd kiül egyedül a teraszra, és egy körtés-lime-os sör mellett rágyújt.
Calima ide vagy oda, útnak indult, pedig az orvos határozottan felhívta rá a figyelmét, hogy ilyenkor húzódjon be. Gondosan zárja be az ablakait, és ne menjen sehová. Kérje meg a párját (mégis, honnan veszi a bátorságot, hogy a párjának titulálja Petert?), hogy ha szükséges, intézzen el mindent egyedül. Azt pedig, hogy sétáljon, felejtse el ezekben a napokban. De szerda volt. Nem tehette meg, hogy nem megy. Ha az unokája kedvéért nem halt meg, akkor ennyit igazán megtehet Dawnért és Thomasért. A két hálátlanért, akiknek egy hónapja nem látta a színét.
Peter türelmesen kopogott perceken át. Tudta, hogy Paulina az ajtó mögött áll összeszorított szájjal, mintha attól félne, kihallatszik a lélegzetvétele. A jelenléte azonban az ajtón kívül is érződött. Peter szerint még a folyosónak is más volt a rezgése, ha Paulina a lakásban tartózkodott.
Második hónapja, hogy szerdánként nem a parton sétál. Ezeken a napokon inkább az autópálya másik oldalán rója a kilométereket a domb oldalán. Mindegy hová, amerre viszi épp a lába, csak ne a parton kelljen éreznie a magas, szőke, és a barett sapkás hiányát.
Paulina különös jó kedvvel kezdte meg túráját a nedves homokban. Maga sem tudta, miért, de vidáman ébredt. Amúgy is szerette a hétfőket, mert amíg mások álmosan búslakodtak, hogy elmúlt a hétvége, ő lelkesen indult el otthonról. Alig várta, hogy az illatos óceán hűs hullámai mielőbb nyaldossák a talpát. Ezen a napon már reggel bekopogott Peter lakásába, hogy estére elhívja vacsorázni. Szokásával ellentétben még azt is végiggondolta, milyen ruhát vegyen fel. Csinos akart lenni.
Csak úgy suhant a selymes homokban, a megszokott módon, leszegett fejjel.
A hangra, amely az egész testét átjárta egy pillanat alatt, felkapta a fejét. A keze önkéntelenül felemelkedett, és intett a közelben elhaladó komp keltette, vad hullámok között nevetve hánykolódó Dawnnak és Thomasnak.