Egy pillanatra megállt, és belélegezte a hűs, sós, esti illatot. A Nap még épp csak elindult, hogy elbújjon a szomszédos sziget dombjai mögé. Mira elméjével lefotózta a lélegzetelállító képet.
„Szerda van” – gondolta, és elmosolyodott. Azután újra számolni kezdett magában. Egy és két, há’ és négy.
A tánctanulás azon a szörnyű születésnapi bulin került fel újra a bakancslistára. Addigra már olyan régóta szégyellte a szülés után szerzett, és le nem adott túlsúlyát, hogy képtelen volt felszabadultan mozogni. Hiába szeretett és tanult is még gimnazista korában latin táncokat, harminchat évesen kínszenvedéssé vált a sátras ünnepeken az alkoholtól bűzlő bácsikák meg botlábú, erőszakos „rokonokkal” való rángatózás. És akkor jött Elemér, a minden lében két kanál, aki az égvilágon mindenhez értett. Az hagyján, hogy jött, de húzta is magával táncolni valami végtelenített lakodalmas mixre. Az első néhány ütemnél nyilvánvalóvá vált, hogy a férfinek a sok ész mellé már nem járt ritmusérzék. Ez azonban még nem lett volna akkora gond, ha Elemér nem akarta volna azt is megmutatni az egybegyűlteknek, hogy ő egyébként remek táncos. Is. Mindezt valamiért éppen Mirával kívánta szemléltetni. Ellentmondást nem tűrve ragadta karon a gyanútlanul pezsgőt kortyolgató nőt. A férfi ritmusérzékének hiánya és Mira szorongás okozta merevsége mindkettőjük számára kínos perceket eredményezett. Elemér izzadt, ahogy ügyetlen figurákkal próbálta látványos táncra kényszeríteni a földbe gyökerezett lábakat. A zene pedig nem ért véget.
A DJ kíméletlenül fűzte csokorba a nagyszülők generációjának legkedveltebb lakodalmas nótáit. Mira könyörgő tekintete hiába kutatott megmentő után, senki nem vette észre kettejük vergődését. A férfiakat az ivás, a nőket a pletykálás foglalta le. Elemért pedig nem olyan fából faragták, hogy feladja. Szökkent, perdült, míg Mira esetlenül lépegetett jobbra-balra. Taposták, rúgták egymás lábát, gyöngyözött a homlokuk könyörtelenül. Szenvedésüknek végül Elemér felesége vetett véget. Az összeszokott páros kacagva ugrabugrálta körbe a táncparkettet. Egy-egy lesújtó pillantást még vetettek Mirára, aki, bár komikusnak találta a féktelen viháncolást, és a feleség ki-kivillanó, virágmintás bugyiját, irigyelte őket. A házaspár ugyanis jól mulatott. Azok ketten önfeledten élvezték a táncot. Töltött még egy pezsgőt, és megígérte magának, ha végre lefogy, beiratkozik egy tanfolyamra.
Ki gondolta, hogy azok a kilók úgy ragaszkodnak hozzá? Az évek peregtek, Mira pedig gondosan kerülte a táncos bulikat. Időnként elképzelte, hogy egy kis szigeten lakik, és az óceánparton táncol a naplementében. Ilyenkor megmosolyogta élénk fantáziáját, és munkához látott. Vett egy hulahopp karikát, és tornázni kezdett. Minden nap, miután lerakta a gyerekeket az iskolában, felkapta a tornaeszközt, és a tévét az utazós csatornára állította, ahol a kedvenc sorozatát vetítették a különböző szigetekről. Abban a fél órában ő is mindig ott volt. Ott bent, a készülékben. Látta maga körül a végtelen óceánt, és érezte a talpa alatt a puha, meleg homokot.
A batchata ritmusa Mirában a rég elfeledett érzékiséget, a salsáé a szenvedélyt kezdte újra felébreszteni. Hétről hétre, tánclépésről tánclépésre oldódott a sokéves szorongás. Lassan, de biztosan. A plusz kilók biztosan megbocsátják, hogy nem várta meg a távozásukat, és táncolni kezdett. Szerda esténként, a téren, lent az óceánparton. Úgy, ahogy két évvel ezelőtt elképzelte.
Mira számára a legkedvesebb pillanat az, amikor a Nap épp csak alábukik. A fények olyankor már nem harsány narancssárgák, hanem szelíd fehérek. Az óceán egybeolvad az éggel, nincs horizont, csak a végtelen. A fehérből lassan ezüst, majd szürke lesz. A perzselő meleget felváltja a friss, hűs, sós este. Az a különleges, minden porcikát átjáró szerda este.