Az anyja azzal riogatta gyerekkorában, hogy a lerágott köröm összegyűlik a beleiben egy gombóccá, ami akár meg is ölheti. Rettegett ettől az állítólagos kínhaláltól, ezért igyekezett valami limitet beállítani: napi egy köröm, lassan, élvezettel, minél apróbb darabokban.
Negyvenévesen vett rész először alapos kivizsgáláson. Ekkor tudta meg, hogy az anyja valószínűleg nem mondott igazat. Megkérdezni azonban senkitől sem merte. Sem az osztálytársaitól, sem a barátaitól, sem később a barátnőitől. Az egyik komoly barátnője, annak idején orvosira járt. Tőle akár meg is tudhatta volna az igazságot, főleg miután a lány bélfertőzésekkel riogatta rossz szokása miatt.
Időnként abbahagyta. Például az esküvője előtt. Igaz, akkor boldog és kiegyensúlyozott életet élt, nem okozott nehézséget visszafognia magát. Ki gondolta volna, hogy az ifjú ara már a nászúton lelép a szálloda tulajdonosával?
Végigfutott a tekintete a némán körmölő osztályon. Rövid ideig, egykedvűen figyelte a diákokat. Halvány mosoly suhant át az arcán, amikor eszébe jutott, milyen nehéz dolgozatot állított össze. Nem mintha nem hangzott volna el minden az órákon, csak ugye élvezettel gyűjtötte csokorba azokat a tudnivalókat, amin a diákok többsége átsiklik.
Eleinte szeretett tanítani. Élvezte a kitüntetett figyelmet, a bizalmat, amit megszavaztak neki, a munkahelyi közösséget. Amikor azonban ő lett a szerencsétlen balek, aki már a nászútról sem tudta hazahozni az asszonyt, minden elromlott. A kollégák szánalommal néztek rá, a nők pedig messzire elkerülték. A gyerekek összesúgtak a háta mögött a középiskola folyosóján. Mindenki számára egyértelműnek tűnt, hogy ő a hibás. Vele van gond, ha a felesége a nulladik percben elmenekül tőle. Biztos rémes szerető – gondolják.
Ezt az osztályt utálta a legjobban. Pontosabban néhány tanulót. Vagyis diáklányt. Az érettségire készülő társaság hangadóit, a tehetős, elkényeztetett fruskákat. A lenéző, gúnyos tekintetüket. A félre nem érthető fintort a rúzzsal kikent ajkukon. Kirázta a hideg, ahogy az egyikükkel, akinek láthatóan meg sem kottyant az a rohadt dolgozat, összeakadt a tekintete. Az a rüfke jeges pillantással közölte vele: Tényleg azt hitted, hogy olyan kurva okos vagy, te moncsicsifejű nyomorék?
Ingerülten kapta szájához a kezét. Roppantott és nyelt.
A mással össze nem téveszthető hangra néhányan felpillantottak. Rosszallóan megcsóválták a fejüket, majd újra a papír fölé hajoltak. Még ez is. Inkább ő is a könyveibe merült. Legalábbis úgy tett. Lapozgatott ide-oda, mintha valami fontosat talált volna. Látszólag aláhúzott ezt-azt. Hirtelen úgy érezte, nevetnie kell. A vállához szorította az arcát, hogy elfojtsa a kitörni készülő hahotázást.
Úristen! Micsoda szánalmas figura! Negyvenöt évesen ő játssza meg magát a tizenéves suttyók előtt. Ő imitál szorgos munkát, ő próbál a kedvükben járni, ő tesz meg mindent, hogy ne röhögjék ki amiatt, hogy becsapták, megalázták, elhagyták és egy életre megnyomorították a lelkét.
Még hallotta a döbbent, értetlenkedő morajlást. A csiklandozó érzés, ahogyan a vér kiserkedt és lassan megindult a körme mentén sokkal intenzívebben hatott, mint bármikor máskor. Úgy, menet közben, lábait sietősen szedve törölte bele ujját a nadrágjába. Nem akart megállni egy pillanatra sem. Még mit nem!
Soha többé nem megy oda vissza, nem alázkodik meg. Kit érdekel, mit hoz a holnap? Csak ezt ne, a többi nem számít. Majd lesz valahogy. Valami úgyis történik. Annál, ahogyan az a kis szarházi ránéz, bármi jobb. Még a létbizonytalanság is.