Négy óra felé járhatott az idő. Jim akárhogyan helyezkedett a napozóággyal a teraszon, folyton a szemébe sütött a nap. Ki kellett volna tekerni a napellenzőt, de lusta volt hozzá. Körbetapogatott a kövön, hátha beleakad a keze a pólójába. Nem volt szerencséje. Bosszúsan szuszogott, és a két húsos karjával takarta el az arcát. Legalább valamire jó a túlsúlya.
Mire végre kényelmesen elhelyezkedett, megkordult a gyomra. A francba. Nem akart felkelni. A konyhapulton volt még egy fél pizza, ami nagyon jól jött volna Jimnek. Csak ugye, ahhoz fel kellett volna tápászkodnia. Az meg nem volt ínyére. Megpróbált elaludni. Ha sikerül, legalább egy fél órát szunyókálni, utána akár megmozdulni is lesz kedve.
Kopp. Kopp. Kopp. Jézusom! Ki az az őrült, aki a tűző napon padelezik? Normális? Hat előtt senki sem jár a pályákra április végétől. Meg lehet bolondulni a hőségben. Erre ezek négy órakor kezdik a kopácsolást. Ez az, te barom, vágd erősebben az üveghez az a labdát, hátha mindenkit felzavarsz vele. Biztos valami hülye turista, aki nem akar hazamenni úgy, hogy ne mondhassa el magáról, hogy még sportolt is az utazás alatt.
Jim erkélye alatt, az utca túloldalán volt ugyanis két padel pálya. Az edzések általában reggel nyolc órától kezdődtek, és dél felé abbamaradtak, majd este indult be újra az élet. Legalábbis az év melegebb hónapjaiban. Novembertől márciusig, szinte egész nap a labda pattogását, illetve a pályát körülvevő rács és plexi zörgését kellett hallgatnia. Alig várta, hogy beüssön végre a meleg, és kicsit csendesebb legyen az utca.
Felkelt, és mérgében rágyújtott. Nekitámaszkodott a terasz korlátjának, és unottan nézte a két játékost. Úgy tűnt, csak ütögetnek, semmi komoly. Ezért aztán tényleg megéri felzavarni a pihenőket. Egy férfi és egy nő játszott az árnyasabb pályán, noha a két magas fa most éppen nem adott nekik semmilyen védelmet. A nő nagyon ügyetlen volt. Úgy tűnt, mintha nem is a labdát figyelné, hanem a vele szemközti házakat. Jim néhány perc után elvesztette a türelmét, és hátat fordított az utcának.
***
Tina azt kívánta, bár hatra járna a gyerek teniszezni. Akkor nem a rekkenő hőségben kellene eltölteniük azt az egy órát, amíg várják. Kocsival húsz percnyire laktak a sportközponttól, így nem volt értelme hazamenni addig, amíg tartott az edzés. Padel pályát béreltek a férjével, hogy ők is mozogjanak valamit. Eleinte nagyon élvezte, de amióta beköszöntött a május, nehezen viselte a tűző napon történő szaladgálást.
Aznap ráadásul a feje is fájt. Nem nagyon, de azért érezte a nyomást. Nehezen mozgott, a reakcióideje folyamatosan nőtt. Egyre ingerültebbé vált. Nem akarta botladozással és ügyetlenkedéssel tölteni az időt. Ennyi erővel a kocsiban is ülhetett volna, hogy nyomogassa a Duolingót.
A követező szerva előtt megállt, és vett pár mély levegőt. Megpróbálta kizárni a külvilágot. A hőséget, a fájdalmat, mindent. Ütött. És akkor megpillantotta a szemközti erkély korlátjára támaszkodó hatalmas, gyűrött, meztelen testet. Leengedte az ütőt. Kis híján eltalálta a visszarepülő labda. Nem Tina érdeme volt, hogy nem az arcába csapódott, hanem a véletlené.
Ki az a modortalan tuskó, aki pucéran bámulja az alatta játszókat. Tudhatná, hogy ezzel elvonhatja a játékosok figyelmét. És amúgy is. Miért kell mutogatnia magát? Bolondok ezek a turisták. Nem akarnak úgy hazamenni, hogy ne égessék szét a bőrüket, különben nem tudnának eldicsekedni, milyen jó helyen töltötték a szabadságukat. Hiába dohogott a férjének, azt a legkevésbé sem érdekelte a pucér, cigarettázó hústorony. Hátra sem fordult. Igaz, Tina egészen részletesen leírta még a hurkák alól kilógó, apró fejű szőrcsomót is.