Tehetségkutatón jártam.
Nem is akármilyenen. Egészségügyin. Pontosabban betegségügyin. A tipikus, rendelőintézeti, várakozás közben egymás szórakoztatására hivatott versengésen. Kinek van nagyobb, súlyosabb, gyomorforgatóbb, különlegesebb, korábban a világon még elő nem forduló ritkasága.
Miután a verseny helyszíne a szerda reggeli nyolc órás laborvizsgálat volt, a tétek sem indultak magasról. A mögöttem álló, nálam nem sokkal idősebb nő indított:
– Én meghalok, ha engem megszúrnak – jegyezte meg félhangosan –, alig akartam elindulni.
Néhányan elismerően bólogattak.
– Én mindig elájulok – kontrázott rá az előttem álló, hatvanas hölgy.
Erre megindult a mozgolódás.
– Na, igen – szállt be a versenybe egy fiatalos, életerősnek tűnő férfi – velem is úgy forog vérvételkor a világ, hogy hú!
Végül a sor közepén, a falnak támaszkodó fiatal, halk hangú, babarcú lány vitte el az első fordulót.
– Tőlem még soha nem vettek vért.
A sor egy emberként szörnyülködött.
– Micsoda?
– Hogyhogy?
– Biztos ez?
– Nem lehet, hogy csak nem emlékszel?
Csak úgy záporoztak a döbbent kérdések. A lány lesütött szemmel, szelíd mosollyal csóválta a fejét.
– Még soha… úgyhogy – emelte fel a tekintetét – annyira félek!
Nők, férfiak, nénik, bácsik lélegzet visszafojtva hallgatták a drámai bejelentést, majd tenyerüket összecsapva bólintottak: Kétség sem fér hozzá, ez a legdurvább.
Az első sor a kis pultig tart, ahol le kell adni a hozott mintát, és fel kell venni a kémcsöveket, amikkel át kell állni a második sorba. Lehet ülni is, de csak kevés hely van, amit a szemfülesek gyorsan elfoglalnak. Ha valaki bottal lecsúszik róla, így járt: miért nem szedte jobban az ügyetlen kis lábait?
A közvetlenül a pult előtt álló négy-öt fő között alakult ki egy rögtönzött csata. Akkor most kell a társadalombiztosítási kártya mellé igazolvány vagy sem? Az igazán bátrak azon versenyeztek, hogy kitől, milyen iratot kértek már be laborvizsgálatkor. Volt, akitől semmit csak a nevét…
Na persze, ki hiszi ezt el? Főleg olyannak ne akarja már bemesélni, akitől mindig mindent szoktak kérni! A fiatal, szédülős már majdnem feladta, és hazament, de a „csakegyneves” lebeszélte.
Ekkor lépett színre újra a szép lány, aki feltehetőleg már hiányolta a rivaldafényt.
– Istenem, négy kémcső – nyögte kétségbeesetten, és hogy a nagyothallókhoz is eljuthasson az információ, az arca elé emelte négy ujját.
A tömeg feljajdult.
A szép arcú, talán húsz éves lányt egy másik valóságban talán zavarta volna, hogy a pultban álló ápoló az átlátszó edénykében lévő székletmintáját a pult szélére csúsztatta. Oda, ahonnan mindenki jól láthatta a kihívóan pöffeszkedő kis gombócot. Hősnőnk azonban, aki mindaddig sötétzöld zacskóban rejtegette a világ elől a végtermékét, csak élvezte a fényt, és a csodálatot. Életében először vettek tőle vért, micsoda izgalom!
A pultban – néhányak megkönnyebbülésére, mások csalódottságára – ezúttal csak a nevet kérték. Illetve azt, hogy a vizelettel teli kémcsöveket és a gombócos edénykét a pult sarkára tegyék, hogy egy röpke pillanatra minden kíváncsi szem láthassa a másét.
A második sorban, a vérvételre várva, az adrenalin szint az egekbe emelkedett. Az ájulós nőt figyelmeztette valaki, hogy jelezze előre az ápolóknak, mi vár rájuk.
– Ó – legyintett büszke mosollyal – engem itt már jól ismernek, tudják, hogy tőlem csak ágyon lehet vért venni.
A többiek erőltetett mosollyal bólogattak, miközben szidták a nő felmenőit. Ők persze ülhetnek az alacsony, kemény műanyag széken, az meg majd ott fetreng az ágyon!
A szép lány – legnagyobb bánatára – mindenféle ájulás és egyéb dráma nélkül, pikk-pakk végzett. A fekvős nő is megszégyenülten kullogott el.
Bementem, leültem. A másik asztalnál, velem szemben a szúrástól meghalós nő foglalt helyet. Kihívóan rám mosolygott. Elismerően bólintottam: tőlem csak nehéz vért venni, semmi egyéb szuperképességem nincs.
Ráadásul éhes voltam.
De nem akart előtűnni egyetlen véna sem.
A másik karomból sem. Az ápoló leguggolt mellém. Aztán jött a másik is, otthagyva a meghalóst, akit akkor még el sem tudott kezdeni. Ő is letérdelt.
Végül behívták a pultban álló hölgyet is. Ő is melléjük ereszkedett.
Az, amelyik mélyre döfte a tűt, megkérdezte:
– Fáj?
– Nagyon – vallottam be, mert tényleg pokolian fájt. – De mindegy, csinálja, ahogy tudja.
Emelt fővel sétáltam végig a néma áhítattal álló sorfal előtt. Tudtam, ha egyszer úgy alakul, majd überelhetek mindenkit egy laborvizsgálaton: előttem hárman szoktak térdelni.