Tina idegesen nézte a már másodjára csörgő telefont. A szíve a torkában dobogott. Tudta, hogy Eva a kapu előtt áll a kocsijával, mint minden kedden reggel, a szabadnapján, miután lerakta fiát az óvodában. Ilyenkor megállt az ovi közelében lakó barátnőjénél, aki rendre teával és süteménnyel várta. Immáron egy éve. Csütörtök esténként a két barátnő fotószakkörre járt.
Ezen a reggelen Tina azonban úgy érezte, megőrül, ha Eva megint „elfelejti” levenni a cipőjét, és úgy jön be az ebédlőbe. Oké, hogy ott kő van, ami persze hideg, de ennyi erővel kérhetne egy papucsot. Tudja jól, hogy van egy nagy kosár tele vendégpapucsokkal. Attól is hülyét kap, hogy barátnője a rágóját a teáscsésze alatti kistányérra teszi, és azután neki, Tinának kell onnan leszednie. Mindezek mellett Eva rendre bébinek hívja, amit gyűlöl. Az a rohadék Pete hívta őt így, aki folyamatosan megcsalta. Még volt pofája bébinek szólítani. Bébi az anyád.
„Ugye nincs baj? Itt állok a ház előtt!” üzente Eva, amitől Tina még idegesebb lett. Hogy a fenébe fogja ezt kimagyarázni? Azt még akár mondhatná, hogy el kellett szaladnia otthonról. Azt viszont, hogy miért nem szólt a barátnőjének, akit elvileg várt, már nehezebb lesz megindokolni. Szerencse, hogy a garázsba nem lát be!
Amikor Eva kocsija eltűnt végre, Tina kimerülten zuhant a kanapéra. Nem volt kérdés, hogy kilép a fotószakkörről is.
Egy évvel korábban, a fodrásznál ismerte meg. Mindketten ugyanoda jártak. Egy alkalommal egymást váltották, és miközben az energikus, jó humorú, kissé harsány Eva várakozott, bekapcsolódott Tina és a fodrász beszélgetésébe. A diskurzus olyan jól sikerült, hogy már másnap együtt kávéztak, ahol rájöttek, mindketten a fotózás szerelmesei. Eva ötlete volt a szakkör, amely akkoriban indult. A két újdonsült barátnő remekül szórakozott egymás társaságában. Eva szenvedélyesen gyűjtötte a ruhákat. Ha pedig vásárolni ment, Tinát is rendre elvitte magával, hogy barátnője segítsen neki a válogatásban.
Tina meg szerette volna kérni Evat, hogy vegye le a cipőjét, de valahogy nem ment. Pedig a barátnője lakásában is az ajtóban hagyták a lábbeliket. A sokadik alkalom után meg már bután érezte magát, amikor fel akarta hozni. Valószínűleg Eva nem csodálkozott volna, hogy korábban nem kellett, most meg igen. Csupán levette volna. Gondolkodás és filozofálás nélkül. A rágót pedig megkérdezte, hová dobja. Tina maga mondta, hogy hagyja csak a tányér szélén. Eva úgy tett, ahogy kérte. Nem sejthette, hogy az a barátnőjét valójában zavarja.
Ezek a problémák azonban csak ürügyek voltak. Tina lelkét igazából nem a rágó vagy a cipő zaklatta fel. Egészen más játszódott le benne. Újra és újra. Tina szerelmi-, illetve baráti kapcsolatai élete során mindig izgalommal és örömmel kezdődtek. Az idő múlásával azonban, ahogy a kezdeti varázs elillant, rendre nyugtalanság kezdett eluralkodni rajta. Nem arról volt szó, hogy már nem kedvelte őket vagy nem törődött velük. Tina inkább azon kapta magát, hogy térre van szüksége, hogy időnként fellélegezhessen és egyedül lehessen. Ennek az igénynek a kommunikálására azonban képtelen volt.
Minden kapcsolata csúcspontja akkor érkezett el, amikor ez a magány iránti igénye összeütközésbe került az állandó jelenlét elvárásaival. Az érzelmeit kifejezni képtelen Tina sarokba szorítva érezte magát. Ennek a megoldására pedig mindössze egyetlen megoldást talált: sorba venni a másik „elviselhetetlen” tulajdonságait, majd vitát szítani, aztán pedig szabadulni.
A bili borítása után általában Tina mégsem tudott felhőtlenül örülni a frissen szerzett térnek. Lelkében a megkönnyebbülés és a megbánás keveréke maradt. A megkönnyebbülés abból fakadt, hogy megkapta az annyira szükséges magányt; a megbánás pedig abból, hogy nem tudta a helyzetet felnőtt módjára kezelni. Mennyivel egyszerűbb lett volna megkérni, hogy vegye le a cipőjét, a rágót pedig dobja a kukába. Eva azt is megértette volna, hogy Tina reggelente jógázik, és kedden sem akarja kihagyni. Eva tudta, hogy Tinával kölcsönös a szeretetük. Egyáltalán nem vette volna rossz néven, ha a barátnője elmondja, ami zavarja, vagy egyszerűen lefektet pár szabályt. Reggel jóga, amúgy pedig cipő le!
Eva tökéletesen tisztában volt azzal, hogy minden kapcsolat két egyedi érzelmi világ tánca. A szépsége abban rejlik, hogy megértjük, tiszteletben tartjuk és harmonizáljuk a kettő közötti különbségeket. Az élettér és az összetartozás nem zárja ki egymást.