Olga a teraszon szorongatta a kávésbögréjét, és csak lopva, a szeme sarkából figyelte a „semmiből” előtűnő autókat. Szívesen hátradőlt volna, hogy elnyújtózzon, és úgy nézze azt, amit úgy szeret.
„Mi lesz, ha soha nem jön el?”
Pedig Albert már kétszer is felhívta, hogy érzi-e már. Nem hazudhat. Azt nem akar.
Húszas évei közepén járt, amikor barátnője, Jen Ausztráliába költözött. A lány ujjongva mesélte el az érzést, ami akkor árasztotta el, amikor megérkezett Sydney-be. Jen egyből tudta: megérkezett. Ez az otthona. És Olga úgy irigyelte. Ő még soha nem érzett így.
Középiskolás korában szeretett bele a mediterrán kis városkába. Néhány óra leforgás alatt tudta: ott fog egyetemre járni. Csak ott, más opció nem létezhet.
Rajongott a török történelmi időket idéző településért, annak minden egyes épületéért, tereiért. El sem tudta képzelni máshol. Amikor azonban kézbe kapta a diplomáját, hirtelen valami elszakadt. Az a vékony, gyenge kis gyökér, amivel kapaszkodott, elpattant a súly alatt, hogy véget ért egy korszak. Nem tehetett mást, mennie kellett. Búcsú és könny nélkül lépett a következő mezőre.
Friss diplomásként szóba sem jöhetett más, csak a főváros. Nem akart kevesebbet keresni pusztán azért, mert vidéken él. Pillanatok alatt vette fel a metropolisz lüktetését, és érezte magáénak a nagyvárosi létet. Imádta élete első saját otthonát, minden egyes nap boldogan, büszkén lépte át a küszöböt. Többé el sem tudta képzelni az életét a szórakozóhelyek sokasága, és a mindig elérhető szolgáltatások, üzletek nélkül.
Olga riadtan húzódott közel a falhoz a mellette özönlő tömeg elől. Attól félt, hogy magával sodorja, és képtelen lesz megtalálni a kiutat annyi ember között. Vajon ő változott meg, vagy eddig is ilyen sokan voltak körülötte? Barátnője nevetve világosította fel, hogy Olga egyszerűen csak elszokott a fővárostól.
El sem kellett szakítani a néhány éves, apró gyökereket. A benne élő magzat növekedésével párhuzamosan feloldódtak. Talán igazán sosem kapaszkodtak.
A két kicsi nevetgélve szaladgált a főváros agglomerációjába tartozó város iskolájának udvarán. A gyerekeket még nem érdekelte sem az arcfestés, sem a közös játék. Olga próbált feloldódni a családi nap elnevezésű rendezvényen, de hiába próbált tenni ellene, kívülállónak érezte magát.
– Ők is ide fognak járni? – kérdezte a játszótérről ismerős anyuka, miközben fejével Olga gyerekei felé intett.
– Nagyon remélem – bólogatott Olga –, hiszen ez a legjobb iskola. Ráadásul pár perc séta a házunktól.
Ahogy azonban kimondta a szavakat, elöntötte a szégyen. Úgy érezte, egyenesen az arcába hazudott a nőnek. Pedig hova máshova járnának az ő gyerekei, ha nem a város legjobb intézményébe?
Nem kellett sok idő, hogy kiderüljön: az ország másik végében kezdték meg a gyerekek az iskolát. Sőt, már az óvodát is. Igaz, akkor, azon a családi napon Olgának még fogalma sem volt arról, hogy egy jó vállalkozási lehetőség miatt a család pikk-pakk összeszedi a sátorfáját.
Olga megérkezett az első helyre, ahová nem tudott beilleszkedni. Mint egy véletlenül, a rossz dobozba keveredett kirakós darab. Hiába próbálta a szorgos kéz a képbe beilleszteni, mindig kifordult a helyéről. Gyökér? Milyen gyökér?
Napra pontosan négy év elteltével érkezett meg a következő állomásra. Olga remegett az izgalomtól, mert tudta: ez az a hely.
Egyetlen dolgot tudott magáról már Jennel megismerkedése óta: vízparton akar élni.
Igaz, Jennel az óceán partján álltak, amikor ez a felfedezés rátört, de az talán mellékes. A tó is víz, az is él, és az is ringat.
Színpadias mozdulattal lépett be a tágas, világos konyhába. Örömtől sugárzó arccal várta, hogy elárassza a megérkeztem életérzés. Napok múltán sem vált türelmetlenné, hiszen annyi újrakezdés után, biztosan több időre van szüksége az elmének. Egy év is eltelt, mire viccből kimondta: gyökértelen vagyok.
Beállt a zuhany alá, hogy lemossa magáról a sós homokot. Hallotta, hogy odalent a gyerekek már megint azon veszekednek, hogy ki fürödjön először, mint mindig, amikor hazaértek az óceánpartról. Ekkor nyilallt bele hirtelen a felismerés. Hogy várhatná a megérkeztem érzést, amikor már magának is bevallotta, hogy gyökértelen. Miért akar megérkezni, amikor már most tudja, hogy ez a sziget sem az utolsó állomás? Miért kellene bármikor is gyökeret eresztenie, ha nem tud és nem is akar? Kinek kell bármit is bebizonyítania? Ő sosem vágyott arra, hogy házat építsen. Arra sem, hogy a meglévőre vagyonokat költsön, és tökéletesre alakítsa. Miért baj, ha bárhol otthon tudja magát érezni, de sehová sem kötődik igazán?
Sebtében megtörölközött, majd kiszaladt a teraszra. Belehuppant a kerti fotelba, és gyönyörködve nézte az óceánt, a szemközti szigetet és a „semmiből” előtűnő autókat.