A látvány, ahogy Magda szájából hanyagul kilóg a macis kanalam, örökre beleégett a retinámba. Csípőre tett kézzel állt a társalgóban, rövidre nyírt hajával és kerek szemüvegével. Fakózöld, ujjatlan topjában még annál is nagyobbnak tűnt a melle, mint amekkora valójában. Vagy csak a póz tette – már nem tudom.
De az a flegma vigyor, megspékelve a kanalammal! Hű, de felbosszantott.
– Az nem az én kiskanalam? – kérdeztem, minden erőmmel visszafogva magam, hogy ne ribancozzam le.
Nem is válaszolt, csak vigyorogva megrázta a fejét.
Ökölbe szorult a kezem a rövidnadrágom zsebében.
– Csak mert pont ilyen kanalam van, és sehol nem találom. Az ötödik szülinapomra kaptam a nagymamámtól.
– Nahát! Micsoda véletlen! Én is a mamámtól kaptam!
A pofátlan dög. Képes ugyanazt visszamondani!
Pedig figyelmeztettek. Magdának enyves a keze. Nem csak azt lovasítja meg, amire szüksége van, hanem azt is, amit valaki csak véletlenül ottfelejt valahol. Pedig én nem felejtettem semmit sehol. Csak letettem a mosatlanomat a kolesz konyhájában. Pont foglalt volt a mosogató, és már nem volt kedvem visszacuccolni a szobába. Meg is lett a lustaságom eredménye.
A hányóstál alakú, fa hatású műanyag tálkám persze nem kellett neki. Ahogy a törött nyelű késem sem. Csak a macis kanál. Arra azonnal lecsapott. Most meg lóbálja a szájában. De gusztustalan! Szegény maci… Tocsoghat Magda nyálában.
Alig hittem a szememnek, amikor pár nappal később megláttam a kiskanalat a konyhában, egy adag mosatlan között. Erre aztán nem számítottam. Azt hittem, ha ellopja, akkor már soha nem engedi el — erre meg simán otthagyja, ebek harmincadjára! Micsoda hálátlan! Tétován körbenéztem az üres helyiségben. Ha most én visszalopom, akkor én is olyan leszek, mint ő? De hát ez az enyém!
Kikaptam a ragacsos kanalat, bedugtam a pólóm alá, és már szaladtam is a szobám felé, ahogy a lábam bírta. Bezárkóztam, és mint valami tolvaj, bűnöző, az ajtóhoz simulva lihegtem, reszkető térdekkel. Óvatosan elővettem a ruhám alól, majd alaposan megvizsgáltam. Semmi kétség: ez az enyém. Letettem egy zsebkendőre. Meg kell várnom, hogy újra kora reggel legyen, és csak akkor szabad elmosni. Meg ne lássa Magda — még képes lenne kicsavarni a kezemből!
Valahol megértem, hogy ennyire tetszik neki. Amivel egykor a levest kanalaztam a kecskés, zománcos kistányérból, most a tejeskávémat kevergetem. Ha esetleg eszem mellé egy kis sütit, éppen megfelelő mennyiséget lehet vele egyszerre kicsípni belőle. A feje mérete tökéletes, jó a fogása, és még szép is. Ráadásul az enyém, öt éves korom óta. Még szerencse, hogy rátaláltam, amikor megkezdtem az egyetemet. Talán akkor még nem is sejtettem, micsoda kincs. Azóta eltelt négy év, és továbbra is hű társam minden tanévben. Az lesz felnőttkoromban is, már most tudom. Ha lesz gyerekem, megkapja… vagy nem. Esetleg néha használhatja. Végül is nem kell mindent odaadni a gyereknek. Majd lesz sajátja. Mondjuk egy malacos. Az is aranyos, nem?
Magda zsebre tett kézzel állt, az asztalomnak dőlve.
– Mit szólsz az új mosógépekhez? – kérdezte.
Tudtam, hogy nem ezért jött. Miért pont velem akarná megbeszélni az új mosodai gépek beszerelését? Soha nem szoktunk csevegni. Erre most hirtelen olyan fontos közlendője támadt, amiért be kell jönnie a szobámba. Amíg a válaszomat várta, tekintetével lassan körbejárta a szobát. Hosszan időzött a polcomon, majd a válla fölött átnézett az asztalomra. Azonnal kiszúrta a szótár mögé rejtett bögrét, és a belőle kilógó macis kanalat.
– Na, meglett? – intett felé vigyorogva.
– Igen, szerencsére.
– És hol volt? – kérdezte negédesen, mintha nem tudná.
– A szobatársam evőeszközei közé keveredett.
– Csak nem el akarta lopni? – kerekedett el a szeme.