Esteban úgy járt-kelt Ludmilla házában, mintha otthon lenne. Miközben telefonált, kinyitotta a konyhaszekrény ajtaját – méghozzá elsőre azt, amelyikben a poharakat tartotta a háziasszony. Levett egyet, és vizet engedett magának a csapból.
– Be kell jutnom María José házába – közölte szenvtelen hangon. – Hol a kulcsa?
Ludmilla szeme elkerekedett.
– Nincs is kulcsom hozzá.
– Ugyan már! Egymás mellett laktok, két nyugdíjas nő, ráadásul barátok is vagytok. Ne mondd, hogy nem cseréltetek kulcsot!
A német asszony elvörösödött. Vonzódott a határozott, titokzatos férfihoz, de akkor sem szívesen engedte volna be María José otthonába. Mi van, ha valami kínos, netán kellemetlen dolgot találnak nála?
– Nem láttuk szükségét a kulcscserének.
Esteban nem szólt semmit, csak kitartotta a kezét. Ujjait játékosan hajlította ki-be, mintha csak sürgetné Ludmillát.
– Mi lehet María Josénál, ami segíthet?
A férfi továbbra is néma maradt. Mélyen Ludmilla szemébe nézett, majd magasabbra emelte kifeszített tenyerét.
Az asszony kelletlenül, de engedelmesen elindult a hálószobája felé. Esteban elégedetten köhintett.
– Mindenki hibázik – közölte Esteban. – Még a profik is. Én pedig abban bízom, hogy aki elrabolta őket, itt hanyagabb volt, mint Carlosnál.
Lerúgta a cipőjét, kesztyűt húzott, majd néhány lendületes mozdulattal már az emeleten is termett.
– Miből gondolod? – kérdezte Ludmilla lihegve, miután ő is felsietett a szőnyeggel borított lépcsőkön.
– Mert emberek.
– Úgy értem, miből gondolod, hogy egyáltalán elrabolták őket? – sípolta az asszony, levegő után kapkodva.
Elszokott már az intenzív mozgástól, és a lépcsőn egyébként is mindig komótosan járt fel és alá. Kellemetlenül érezte magát, látva, hogy a férfi mennyivel fittebb, mint ő. Hiába aggódott a barátnője miatt, nem tudott eltekinteni attól, hogy Esteban a legvonzóbb férfi, akivel valaha dolga volt.
– Elmentek az étterembe, megvacsoráztak, majd felszívódtak anélkül, hogy kérték volna a számlát. Az asztalra dobtak kétszer annyit, amennyiért fogyasztottak. Ez elég egyértelmű. Főleg annak tudatában, hogy nem ide vagy Carlos házába rohantak türelmetlenül szexelni.
A szó úgy hangzott el a férfi szájából, mintha nem is a vágy tárgyát, hanem egy veszélyes eszközt nevezne meg.
Ludmilla egész testében megborzongott. A rejtélyes eltűnés miatti félelem keveredett benne a hirtelen feltörő, tolakodó vággyal – amit az váltott ki belőle, ahogy Esteban kimondta azt a szót: szexelni.
Sok ideje azonban nem maradt, hogy magában ízlelgesse ezt a különös érzést.
– Ez meg mi? – kérdezte gyanakvóan Esteban.
Fejével a hálószobai komód egyik fiókjának belseje felé intett.
Ludmilla mellé lépett, és belenézett a fehér, faragott fogantyús tárolóba. Kirázta a hideg attól, amit látott. A fehérneműs fiókot valaki egyértelműen feltúrta, majd a melltartók és bugyik alá rejtett irattartót kiürítette. A kisebb könyv méretű bőrtok szétnyitva hevert a kelmék tetején a benne árválkodó jogosítvánnyal.
– Mi volt még ebben az irattartóban?
– Útlevél, biztosítási kártya, személyi igazolvány… – suttogta rémülten Ludmilla.
Soha nem hitte volna, hogy valóban hasznos lesz kulcsot cserélni, és megmutatni egymásnak hol tartják a fontos dokumentumaikat.
A kellemes izgalmat egy pillanat alatt váltotta fel a csontig hatoló, jeges rettegés.