Fél éve nem nyitottam ki a nagy ruhásszekrény legbelső ajtaját. Egyszerűen nem mertem megfogni még a díszes, kovácsoltvas fogantyút sem. Mintha attól tartanék, hogy a benne lapuló ruhák, amelyek nem jönnek fel rám, kuncogva kidugják a fejüket: na, mi van, még mindig nem mersz felpróbálni? Mivel pontosan ez a helyzet, jobb nem is kísérteni a sorsot.
Az első három rekeszből öltözöm – abban is van bőven ruha. Sőt, több is a kelleténél, hiszen általában mindig ugyanazt a pár darabot hordom. Boltba vagy amikor a gyerekeket viszem valahová, a puha, gumis derekú nadrágot. Ügyeket intézni a sötétkék, élére vasaltat. Egyéb jövés-menéshez pedig a fekete, apró virágmintás, mellrészt szépen kiemelő, bokáig érő ruhát. Szóval mindegy is, mi rejtőzik abban a hátsó, eldugott részben.
Már jó ideje nem gondoltam a sötétrózsaszín vászonnadrágra, sem a mályvaszínű, puha anyagú, díszes övesre. Nem képzelem el magam a horgonymintás, sötétkék blúzban, sem a térdig érő csipkeruhában. A többire tessék: már nem is emlékszem. Csak egy dolog közös bennük: egyik sem jön fel rám. Sőt, a legtöbbjük a vásárlás pillanatában sem volt jó, de akkor még teljesen biztos voltam abban, hogy legfeljebb fél év, és bennük fogom meghódítani a világot. Hány év is telt el azóta? Három? Vagy már négy is?
Bár még nem érzem elérkezettnek az időt, végül egy határozott mozdulattal szélesre tárom azt a nyüves belső ajtót. A látvány szemet gyönyörködtető. Szebbnél szebb ruhák, szoknyák, nadrágok, blúzok, csipkék. Nem is tudom, akarom-e az újabb pofont. Félig visszahajtom az ajtót. Nem, nem akarom. Most nincs erre szükségem. Már éppen csuknám vissza, amikor meglátom azt a mesés színt. Nem érdekel, majd megvigasztalódom! Lehúzom a többágú nadrágtartóról, és az ágyra dobom. Kicsit még méregetjük egymást. Szükségünk van néhány lélegzetvételnyi erőgyűjtésre. Nekem különösen. A következő pillanatban pedig már a bőrömön érzem a finom, selymes bélést. Felhúzom a cipzárt, begombolom, és kész. Ott állok a szekrény tükre előtt a nadrágban, amiről régen annyiszor ábrándoztam. Hogy majd jól belefogyok, és felveszem egy fekete ujjatlan felsővel. Vagy a horgonymintás sötétkékkel.
Lassan lépdelek lefelé a lépcsőn. Kiélvezem hálószobából a nappaliba vezető út minden pillanatát. Meg is érdemlem. Ennek a napnak én vagyok a hőse, legalábbis a saját szememben. Évek kemény munkájának érett ma be a gyümölcse. Odalent a férjem és a kamasz fiam már indulásra készen várnak. Tudom, hogy a következő pillanatban elakad a lélegzetük, és áhítattal kiáltanak majd fel: Ez igen! Tényleg megcsináltad! Te vagy a legdögösebb anyuka a világon!
Büszke mosollyal lépek eléjük, készen arra, hogy szerényen legyintsek a felém áradó bókok hallatán.
– Mi is lesz ma az ebéd? – kérdezi a fiam.
Tekintetem a férjemre siklik. Előbb az ünneplés, a menüt ráérek később felmondani. Ez itt az elismerő szavak ideje.
A férjem elgondolkodva néz rám. Érthető is, hiszen nagy változás ez, amit a szokásos bő nadrág és laza póló gondosan elrejtett a világ szeme elől. Most azonban, ebben a szűk, harsány színű csodában, és elegáns blúzban döbbenetes a különbség.
– Hm – kezdi elmélázva. – Mi lenne, ha ma inkább megállnánk hazafelé annál a kilátónál, ahol azt a mennyei haltálat ettük a múltkor. Ott úgy emlékszem, volt cordon bleu is, ha a gyerekek azt szeretnének inkább.