Eddig bírta. Nem megy, nem tudja tovább hordozni. Muszáj megtenni, még akkor is, ha hülyének nézik majd érte. Arról úgysem fog tudni. Megírja az üzenetet és kész. Ez róla szól, ő nem akar tovább rágódni rajta. Töltött magának egy pohár bort, hogy bátrabb legyen, de végül elfelejtette meginni, annyira koncentrált, hogy megfelelő legyen a szöveg. „Szia Attila, bocsáss meg, ostobán viselkedtem, nincs mentségem! Nagyon sajnálom!”
Vajon Attila emlékszik még a harminc évvel ezelőtt történtekre? Elvira igen.
Elvira nagyapja nem kímélte az időt és az energiát, hogy megtanítsa unokájának: mindenkit valami hátsó szándék vezérel, és az esetek többségében az a szándék rossz. Tíz éves volt, amikor a táborban bekapta a kazettája szalagját a magnó. Attila felajánlotta, hogy segít kiszedni. Pedig nem is voltak jóban. Hosszas próbálkozás után a tizenegy éves fiú elszakította a szalagot. A kislány nagyon elszomorodott, mert az addigi legjobb válogatáskazettája volt. Elviráért a nagyapja ment a táborba, és kérte a kislányt, hogy ne legyen ilyen naiv. Elmagyarázta, hogy az a fiú csibészségből szakította el a szalagot Elvira kazettájában. Rávette a kislányt, hogy fizettesse ki vele a szalagot. Elvira szorongva ugyan, de megtette. Nagyapja elégedetten veregette meg a vállát, és megígértette a kislánnyal, hogy mindig résen lesz.
Elvira remélte, hogy a kellemetlen érzés, amikor eszébe jut Attila, hamar elmúlik.
Harminc év sem volt elég, hogy a szégyenérzet megszűnjön.
Időnként, ha eszébe jutott, azzal próbálta elhessegetni, hogy még gyerekek voltak. Különben is, a fiú már biztosan elfelejtette, hiszen nem neki volt lelkiismeret-furdalása. Maximum azt tudta elképzelni, hogy a kisfiú akkor úgy megutálta, hogy azóta se gondolt rá.
Elvirát azonban valamiért továbbra is ette a fene. Hiába a nagyapja hülyesége miatt főtt a feje, akkor is. Az ő életét keserítette meg ez az apróságnak tűnő dolog. Negyvenévesen viszont eljutott arra a pontra, hogy nem akar többet Attilára és a kikövetelt száz forintra gondolni. Amiből egyébként négy Mini milk jégkrémet lehetett a tábor büféjében kapni. Lesz, ami lesz, bocsánatot kér. Ha Attila akarja, kineveti, esetleg nem is válaszol neki, szíve joga. Az a fontos, hogy Elvira felszabaduljon végre.
Attila két nappal később válaszolt: ok, semmi gond.
Elvira erre várt kerek harminc évet. Kiment a kertbe, beült a diófa alá. A lábát feltette a másik székre. Lehunyt szemmel pihent, élvezte a nyugalmat. Más tettét nem bánta meg. Jó, azt, hogy azzal a hólyag Balázzsal lefeküdt, azt igent. Viszont azon, ha fejen áll, akkor sem tud szépíteni.