Heidi estefelé a medence kerítés felőli partján lévő napozóágyakat támlával befelé fordította. Pablo csak reggel fogja őket újra a megszokott módon elrendezni. Így viszont éjjel, amíg cigarettázik, Ted nem tudja lesni minden mozdulatát. Attól nem kellett tartania, hogy addig valaki rendet rak a medence körül. Az ilyesmi minden lakónak derogált.
Egy ronggyal letörölte a párától nedves pihenőszéket, és elnyújtózott rajta. Élvezte a teliholdat, a csendet és a mentolos cigaretta ízét. Hagyta, hogy a gondolatai szabadon kalandozzanak. Végre nem faggatta senki, és nem kellett mások unalmas sztorijait hallgatnia. Legjobban az apja sütési- és főzési élményei idegesítették. Günter képes volt úgy beszélni a tészta kelesztéséről, mint valami eseménydús, fordulatos krimiről. Pedig a dolog mindössze két kimenetelű lehet. Megkelt? Szuper, mehet a sütőbe! Nem kelt meg? Szar ügy, kukába vele! Majd eszébe jutott Enrique a végzős gimnazista srác, aki folyton nézi. Őt, a vézna, fehér bőrű, pattanásos, német lányt, a dús keblű, nagy fenekű, sötét hajú kanári vagy dél-amerikai iskolatársai helyett.
Alig fél óra elteltével hangokra lett figyelmes. Valaki az udvar sarkában lévő tároló körül motoszkált. Heidi óvatosan, hogy ne csapjon zajt, a szlovák család háza melletti kicsi, mobil épület felé fordította a fejét. Megfagyott az ereiben a vér a búvárszerű alak láttán, aki a biztonsági zárakkal, kamerákkal felszerelt bejárattal rendelkező komplexum udvarán készült valamire a holdfényes éjszakán. Heidi nem mert megmozdulni. Fogalma sem volt, mit tegyen. Ott maradni félt, ugyanakkor szemmel akarta tartani a betolakodót. Közben arra is gondolt, hogy értesítenie kellene valakit, vagy hívni a rendőrséget. De hogyan? Apja mindig az tanította, hogy első a biztonság. Márpedig ő most a legkevésbé sem volt biztonságban. Szabad préda volt a negyvenöt kilójával, a napozóágyon lapulva. Megtapogatta a pulóvere kenguruzsebében lévő telefont. Meg kell próbálnia üzenni Uwe-nak.
A búvár, mintha megérezte volna Heidi jeges félelmét, megállt, és feszülten figyelt. A kamaszlány jobb híján behunyta a szemét. Úgy remegett, mint a nyárfalevél. Biztos volt benne, hogy az a betörő vagy gyilkos látja. Apró, pici lélegzetvételekkel próbálta megakadályozni, hogy ziháljon. Az, hogy elővegye a telefonját, többé nem volt opció.
Óvatosan, dacolva a testét bénító pánikkal, kinyitotta az egyik szemét. Az alak nem volt sehol. Heidit a sírás kerülgette. Továbbra sem mert megmozdulni. Meddig kell még itt maradnia?
– Heidi?
Az ismerős hang hallatán teste összerándult, de a félelemtől továbbra sem jött ki hang a torkán. Bernard közelített felé egy szál fürdőgatyában.
– Mit csinálsz itt ilyen későn? – kérdezte csodálkozva a kamaszlányt.
Felelet helyett elsírta magát.
– Betörő van az udvaron – mutatott reszketve a tároló felé.
– Betörő? Itt? Biztos vagy benne?
Heidi szájára szorított kézzel, némán zokogva bólogatott. Bernard gondolkodás nélkül elindul az épület felé.
– Ne – kiáltotta a lány, de a férfi nem állt meg.
Bernard felkapcsolta a tároló oldalán lévő villanyt, és alaposan körülnézett az udvaron.
– Szerintem csak Adrian szöszmötölt. Tudod, ő ott tartja a szerszámait.
– Nem kellene hívnunk a rendőrséget?
– Ugyan minek? Nem járt itt senki idegen, hidd el. Be sem tudott volna jönni. Lehet, hogy a szlovák fickó csapott egy görbe estét, aztán későn ért haza. Csak megijedtél, nyugodj meg! Menj, és aludj, én pedig úszok egyet. Utána megígérem, hogy még egyszer körbejárom az egész udvart, és alaposan szétnézek. Rendben?
– Rendben – súgta erőtlenül Heidi, és reszkető lábakkal tápászkodott fel a napozóágyról.
– Sőt. Tudod, mit? – nyújtotta karját Bernard a kimerült lány felé. – Hazakísérlek.