– Anyu, nézd milyen klassz pulcsi! Kaphatok egyet? – lelkendezett a kislány.
Türelmetlenül meghúzta anyja csuklóját, amikor az sokadszorra sem nézett a vágyott ruhanemű irányába.
A nő hosszan telefonált. A lánya végül elunta a várakozást. Amíg az anyja a titkárnőjével beszélt, leakasztott egy pulóvert, és bevitte a próbafülkébe.
Miután táskájába süllyesztette a készüléket, zavartan pillantott körbe. Nem látta a lányát sehol. Nem ijedt meg, tudta, hogy nagy már, nem kóborol el. A keresésére indult. A gyerekosztályra ment először, hátha ott nézegeti a haspólókat, amiket mostanában úgy szeret. Mivel nem találta ott a kislányt, a kiegészítők felé vette az útját. A bizsuk és a táskák között is bármeddig szívesen időzött a tizenhárom éves kamasz.
„Biztos próbál.” Elindult a próbafülkék felé.
Nem zavarta, hogy a lánya önállósította magát. Ő vitte vásárolni, ilyenkor pedig hagyta, hadd válogasson. Évente egy-két alkalommal, általában késő tavasszal és ősszel, megengedte, hogy a kislány felfrissítse a ruhatárát. A pazarlást és a felesleges halmozást nem tűrte az anyja, de azt akarta, hogy a lánya mindig komfortosan érezze magát a ruháiban. Őt gyerekkorában sokat csúfolták a szedett-vedett göncei miatt, és nem akarta, hogy a gyereke ugyanazon menjen keresztül. Főleg nem egy sokkal szókimondóbb, korlátok nélküli generáció tagjaként.
– Na, milyen? – ugrott elő a kislány az egyik fülkéből.
Az anyja térde megremegett. A szájához kapta a kezét, és kis híján kicsordultak a könnyei. A látvány sokkolta, és azonnal, durván visszavitte arra a hűvös reggelre, a gimnázium udvarára, amikor ő volt pontosan tizenhárom éves.
Az egész osztály az udvaron sorakozott már, de még húzta az időt az öltözőben. Nem akart kimenni. Rettegett. Levette a melegítőt, és a földre taposta. Kimegy anélkül, nincs olyan hideg.
De.
Nagyon hideg volt a fűtetlen öltözőben is.
A tesitanár nem fogja megengedni, hogy melegítő felső és alsó nélkül tornázzon. Sőt, még egy kisegyest is be fog írni. Neki pláne, hiszen őt utálja, mert nagyszájú.
Felemelte a susogós anyagú szabadidőruhát. Ilyen ocsmányságot sem látott még a világ. Úgy nézett ki a lila gönc a fehér foltokkal, mintha valaki lefröcskölte volna hipóval. Könnyeit visszatartva bújt bele ismét a förtelmes ruhába. Melegnek legalább meleg volt.
Ugyan, kit érdekel, hogy milyen tréningruhája van? Mindössze negyvenöt percet kell kibírni, amiből már így is elcsalt tíz percet. Különben is, az egyik srácnak meg kopott és kinyúlt a melegítője. Őt se piszkálja senki érte. Megnyugodott. Csak ott hátul, az a kis hang hergelte tovább, hogy inkább válassza az egyest.
– Gyere már – förmedt rá a tanár, amikor a lány bátortalanul kinyitotta az öltöző ajtaját.
Mély levegőt vett, és elindult a kosárpálya felé.
Ahogy az osztályhoz ért, kitört a megállíthatatlan, csillapíthatatlan, harsány nevetés. A kopott ruhás gyerek hátravetett fejjel, szélesre tátott szájjal hahotázott.
Megsemmisülten állt a tornasorral szemben. Földbegyökerezett lábakkal várta, hogy valamennyire csillapodjanak a kedélyek.
Megrázta a fejét. Újra a lányára nézett, aki nem tudta mire vélni az anyja különös reakcióját.
– Nem tetszik? Pedig ez a divat! Nézd, póló és bő szárú nadrág is van ilyen mintával! Szerintem állati – lelkendezett.
Állati. Az.
Fizetett, és sietve hagyták el az áruházat. Remélte, mire újra erre járnak, a sok lila-fehér pacamintás ruha eltűnik örökre.