Heidi belekortyolt a likőrbe. Otthon sosem kínálták alkohollal, hiszen tizenöt éves. Nem merte kiinni a pohár tartalmát. Hátradőlt, és belenézett a láthatóan türelmetlen Carlos szemébe.
– Mondd el olyan részletesen, ahogyan csak tudod, mit láttál – suttogta az idős férfi. – Minden apróság fontos lehet, még az is, amiről nem hinnéd – sejtelmeskedett.
Heidi felnőttnek érezte magát a mélyreható tekintettől és a feladattól.
– Valamikor éjfél után mentem ki cigizni.
– Pontosabban?
A lány zavartan meredt a férfira.
– Hogy értve?
– Úgy, hogy egészen pontosan mikor mentél ki? Éjfél után tíz perccel vagy éjfél után negyven perccel, mert nem mindegy. A kettő között van fél óra, ami alatt bármi megtörténhet.
A lány, noha fogalma sem volt, mikor osont ki a házból, átérezte a helyzet súlyát.
– Negyed egykor mentem a medencéhez – kezdte újra bátortalanul.
Carlos elégedetten bólintott.
– Fél óra elteltével különös hangot hallottam a tároló felől. Odanéztem, és egy búvárruhás alak ólálkodott az épületnél.
– Mit csinált? – kérdezte türelmetlenül Carlos.
– Nem tudom, mert nagyon megijedtem. Hívni akartam a rendőrséget, de akkor láttam, hogy engem néz.
– Biztos vagy benne, hogy észrevett?
– Nem jött közelebb, nem is szólt hozzám, de egy darabig mozdulatlanul állt és felém nézett.
– És aztán? – sürgette az idős férfi.
– Nagyon féltem – folytatta elcsukló hangon a kamasz lány –, úgyhogy becsuktam a szemem. A következő pillanatban megjelent Bernard.
– Mi volt rajta?
– Úszónadrág. Úszni jött éppen, azt hiszem.
– Szóval, ahogy eltűnt a búvár, megjelent Bernard – összegezte a hallottakat Carlos –, ráadásul úszónadrágban. Mintha csak lerántotta volna magáról a búvárruhát…
– Csak nem gondolja, hogy Bernard volt a betörő? – képedt el Heidi a feltételezésen.
– Nem, nem, dehogy – Carlos rájött, hogy meggondolatlanul mondta ki hangosan a gondolatait. – Szóltál Bernardnak, hogy mi történt?
– Igen. Egyből odament a tárolóhoz, felkapcsolta a lámpát, hogy alaposan körülnézzen, pedig nem akartam. Féltem, hogy még ott van az az alak, és baja eshet.
– Talált valamit?
– Nem, semmit. Azt mondta, szerinte Adrian jött haza túl későn, és nem akarta, hogy a felesége meglássa. Tényleg, Adriant kérdezte már?
– Dehogy – legyintett az öreg. – Úgyis letagadná. Ha bujkált az asszony elől, bizonyára okkal tette. Ha meg nem ő volt, kár lenne ráhozni a frászt.
– Akkor már sosem fog kiderülni, ki ólálkodott éjjel a medence körül – jegyezte meg lemondóan Heidi.
– Ó, dehogynem – nyugtatta Carlos. – Eddig még, mindig, mindent kiderítettem – kacsintott a lányra. – Ne félj, amíg engem látsz!
– Heidi – intett Ted a terasza felé közeledő lánynak.
– Üdv – köszöntötte kedvetlenül a kellemetlen alakot.
– Sajnálom, ami történt.
– Köszönöm.
– Tudod, én elég rossz alvó vagyok – állta el Ted Heidi útját, aki láthatóan nem akart a férfival csevegni. – Ezért, ha szeretnéd, ma éjjel én is kiülök a medence partjára addig, amíg cigarettázol. Nem foglak zavarni, ígérem. Majd nézek egy filmet a tabletemen.
Heidi gyanakvóan nézett a szódásüveg szemüveges fickóra, akire egyáltalán nem volt jellemző az önzetlen jó cselekedet.
– Ugyan, Heidi – nevetett zavartan Ted. – Lakóközösség vagyunk, és mindannyiunknak érdeke, hogy rend legyen a komplexumban. Nekem is.
A kamasz lány vállat vont.
– Fél tizenkettőkor jó lesz?
– Szuper – lelkendezett természetellenes vigyorral Ted.
– Elutazunk, csomagolj – utasította Bernard Noudot.
– Ne dramatizáld túl…
– Valóban túlreagálom szerinted?
– Egy hangyányit – húzta el a száját Noud.
– Rendben. Akkor szerinted is teljesen rendben van, hogy Ted felajánlotta a német kiscsajnak, hogy ma éjjel kiül vele cigizni.
– Hogy mit csinál?
– Együtt cigiznek a éjszaka, mert Ted rendes. Tudod, az a farok, az a kötekedő vadbarom, gyökér most olyan lovag lett hirtelen, hogy őrzi a kis Heidit, amíg az kipöfékeli magát – válaszolt indulatosan.
– Már csak ez hiányzott – nyögte Noud, és elővette a szekrény aljából a sporttáskáját.