– Jó, kész, megírtam!
Marie-Anne kipirult arccal dobta a kanapéra a telefonját. Még remegett a keze és egy kicsit a térde is. Hosszan, lassan fújta ki a levegőt. Tovább tartott lenyugodnia, mint hitte. Hogy elterelje a figyelmét, kisétált az apró, műfűvel borított udvarra. Elheveredett a puha műanyag szőnyegen. Nem törődött azzal, hogy minden szomszéd rálát az emeleti ablakból. Ilyen, ha az ember sűrűn beépített lakóparkban él. Most nem zavarta. Majd később fogja. Pár percre ő is kieshet a szerepéből. Akinek az üzenetet küldte, úgyse látja, hogy milyen hatással van rá az első igazi döfés, ami minden bizonnyal halálosra sikerül.
„Nem felel meg a mi színvonalunknak.”
Még ízlelgetnie kellett saját megrészegítő szavait.
„A mi színvonalunk.”
Újabb, mély levegőt vett.
„Úr Isten, de kemény mondat!”
Lassan fújta ki.
„A férjem rohadt jól keres, bassza meg! Megtehetem, hogy leírjam.”
Elmosolyodott.
„Én megtehetem.”
– Mihez lenne kedved hétvégén? – kérdezte a férje.
Marie-Anne megvonta a vállát. Kivett a fagyasztóból egy csomag tenger gyümölcseit. Felvágta a zacskót, és bosszúsan nézegette a tartalmát. Már megint egy jégtömb volt az egész. Szűrőbe tette a bizarr, gyerekfej méretű jégkockát, majd megnyitotta a csapot. Előkereste a paella fűszerkeveréket. Az majd segít, hogy legyen íze a szétázott, kisujj körömnyi kagylóknak, garnéláknak és haldarabkáknak.
– Lemehetnénk a tóhoz – csúszott ki a harmincas évei elején járó nő száján.
– Micsoda ötlet – lelkendezett a férje. – Meglátogathatnánk a volt kolléganődet. Nem most költöztek oda?
Marie-Anne elsápadt.
Hogy lehetett ilyen hülye, hogy szóba hozta azt a rohadt tavat?
– Szerintem még csak felújítják a házat. Tudod, mondtam, mekkora egy rakás szemét, amit vettek.
– Az? Jóval nagyobb, mint a miénk. Arról nem beszélve, hogy mekkora kertje van. Tizenkét gyümölcsfával és igazi fűvel…
– Hagyjál már! Az övék a hetvenes években épült, a miénk meg három éve.
– És? Egy szép, nagy ház a tóparton.
– Nem is a parton van – csattant fel Marie-Anne. – Legalább tíz perc séta!
– Ugyan már – nevetett a férje. – Hívd fel őket, és ugorjunk be hozzájuk!
„Semmi baj, Marie-Anne, megoldod. Egy nő mindent megold.” – nyugtatta magát. Majd kitalál valamit. Épp nincsenek otthon. Vagy nem is vettek semmit, csak hazudta a csaj, és most lebuktatta. Akkor legalább a férje nem kérdezne többet róluk. Még van két napja előállni valami jóval. És véglegessel. Csakúgy, ahogy megírta a kolléganőjének is.
Megint remegett a keze.
Egy pillanatra megijedt, mit szólna a férje, ha megtudná, mit tett. Aztán megnyugodott. Az a nő nem áll velük szóba többet. Ő pedig nem fog eldicsekedni. Hogy tenné? Így?
„Képzeld drágám, írt a kolléganőm, és meghívott bennünket ebédre a tóparti házukba, amit úgy vettek meg hitel nélkül, hogy még el sem adták az előzőt. Na, én erre közöltem vele, hogy én azt a küszöböt át nem lépem. A képek alapján, amit büszkén átküldött, megállapítottam, hogy az a ház mélyen az általunk képviselt színvonal alatt van. Megírtam, ha annyira akar, egy elegáns étteremben összefuthatunk. Vagy egy előkelő strandon. Az a ribanc meg közli, hogy utálják a zsúfolt strandokat és inkább kihajóznak, ha fürödni akarnak. Erre újra felhívtam a figyelmét az undorító lambériára, amit én a tíz körmömmel tépnék le inkább, minthogy olyan helyen létezzek akár egy órát is, ahol fa borítja a falat. Még egyszer leírtam, hogy: sajnos a ti életkörülményetek nem felel meg a mi színvonalunknak. Erre nem válaszolt. Naná, hogy nem! Majd, ha olyan luxus veszi körül őket, mint minket, akkor majd szóljon. Majd, ha kaviárt tesz elém, nem pedig disznóhúst vagy marhát. Fúj, de undorító!”
– A francba!
Marie-Anne összerezzent a férje hangjára.
– Mi a baj drágám?
– Már megint emelték a lakáshitel törlesztőjét! Rohadjanak meg!
– De azért nincs gond, ugye? Nem kell visszamennem titkárnőnek, ugye? – kérdezte falfehér arccal.
– Nem, dehogy. Csak kicsit többet kell melóznom – nyugtatta a férfi. – Legalább megoldódott a hétvégi program. Egy-két évre legalábbis – tette hozzá fanyar mosollyal.