– Most valami maffialeszámolásba cseppentem? – kérdezte szenvtelen hangon María José.
Enyhe fintorral kavargatta a vékony fa pálcikával a forró műanyag pohárban lévő gépi kávét. Ránézett a szottyadt dobozos szendvicsre, aminek a tartalmát annak színéről és állagáról nem lehetett megállapítani. Zavarta a repülőtér sűrű, nehéz zsivaja, a különféle, számára érthetetlen nyelvek katyvasza. Spanyol, angol vagy német szót egyáltalán nem hallott maga körül.
– Ne túlozz Majo. Miről beszélsz? – nevetgélt zavartan Carlos.
– Miről beszélek? – vonta fel dühösen szemöldökét az idős asszony. – Esetleg arról, hogy legutolsó emlékeim szerint elhívtál vacsorázni, majd kit tudja, mennyi idő múlva a világ másik végén ébredtem fel. És szerinted túlzok! Mégis milyen gyakran fordul ez veled elő, Carlos? Mert velem, úgy tűnik, hetvenöt évente.
A nyugdíjas cukrász szeme villámot szórt.
– Nem úgy értettem – hebegett a férfi. – Csak próbállak megnyugtatni, mert tudom, hogy az életünk nincs veszélyben. Egyébként a maffialeszámolást nem szokás túlélni – magyarázkodott. – Ha bántani akartak volna bennünket, akkor most vagy nem élnénk, vagy az intenzív osztályon feküdnénk.
– Mégis kikről beszélünk? – kérdezte kemény hangon María José.
– Fogalmam sincs.
– Azt nem hiszem – csattant fel az asszony. – Szerintem pontosan tudod, hogy kinek léptél rá a tyúkszemére.
– Na, meg te – vágta rá sértődötten a férfi.
– Én?
– Te! A kis játékoddal – háborgott Carlos. – Vagy talán nem emlékszel, hogy viccből elloptad Ted feljegyzéseit tőlem?
– És az mégis kinek árthatott szerinted? – kérdezte vádló hangon María José.
– Nem tudom, de te nem lepődtél meg, hogy a medencében úszott abban a dobozban, amiből kivetted? Nem esett le, hogy nem magától nem mászott vissza? Szerintem az egy üzenet akart lenni neked. Csakúgy, mint a többi vízen úszó tárgy a többieknek.
– Miféle üzenet?
– Hogy ne ártsd magad mások dolgába.
– Ugyan már, Carlos ez hülyeség!
– Mondod ezt Bangkokban, a repülőtéren, gépi kávéval és csomagolt szendviccsel a kezedben. Gratulálok – gúnyolódott –, egy vérbeli magánnyomozó veszett el benned. Jó mélyen.
– Te vittél el vacsorázni, a te lelkeden szárad az egész!
– Ha veled nem lenne bajuk, akkor nem lennél itt. Nélküled is el tudtak volna kábítani.
– Carlos – kezdte kioktató hangon María José –, te komolyan azt gondolod, hogy az a félkegyelmű, idegroncs, barom Ted össze tud rántani egy ilyen akciót? Már a puszta gondolatától olyan idegbe jönne, hogy görcsrohammal vinné el a mentő!
– Nem mondtam, hogy Ted áll emögött – kérte ki magának Carlos. – Hanem az, akinek Ted a célpontja.
– Ki a fenének lehetne Ted a célpontja?
– Akárkinek.
– Ó, már értem – szúrt oda az asszony.
– Figyelj, Majo! Ted feltehetőleg valami csaló. Nagyon valószínű, hogy anyagilag megkárosított valakit, aki elől a szigetre menekült. Ez az ember el akarja kapni, te meg lopkodsz tőle olyat, ami lehet, hogy az emberünknek is kell.
– És te? Te mit csináltál Teddel, ha szabad kérdeznem?
Carlos arca rákvörösre változott. Mégis hogyan mondja el az asszonynak, hogy állandó megfigyelés alatt tartja a magánnyomozó társaival, és még lehallgató készüléket is tett a nappalijába?
– Tudod, Majo, néha csipkelődök vele, csakúgy, mint mindenkivel. Ezt érthette félre.
– Hülyének nézel? – pattant fel a székéről María José.
A mozdulattól a kávé a blúzára fröccsent.
– Tessék, még ez is! Most utazhatok úgy, mint egy szenilis, vén hülye, aki még egy rohadt kávét sem tud normálisan meginni!